Hogyan lett abból, hogy szeretlek, talán még látjuk egymást
Hogyan lett abból, hogy szeretlek, talán még látjuk egymást
„Hűvös szeptember lesz” – ennyi telt csupán, mikor láttalak az út túloldalán.
„Milyen igazad is van, Alan” – beszélt az előadóhoz gondolatban. Néhány szikra villant fel, mikor a kezében tartott penge a fenőkövön megcsúszott. A súrlódás hangja sem tudta kizökkenteni, így át tudta adni magát a fülbemászó balladának. Mélyen megérintette ez a néhány sor. Utált érzelmekről beszélni, butaságként tekintett rá, ám azt valóban irtóztatónak tartotta, mikor az időjárás az egyetlen téma két ember interakciójában. „Ez egy nagyon hülye angol szokás. Az egészséges kapcsolat alapja az egymás iránti őszinte érdeklődés” – világosította fel a pulton heverő telefonját félhangosan. – „Ha nem így történik, annak oka kell hogy legyen.”
Valami történt közöttünk, alig szólunk már. Mikor minden, amit mondhatsz, hogy mindent kimondtál.
„Ráhibáztál, Alan” – helyeselt, miközben az ujjával a penge élét próbálgatta. – „Hihetetlen, hogy mennyire érted, mit is élek át.” Úgy érezte, elfogytak a szavak, és ez egy férfi és nő közt olyan, mintha a levegő fogyna el. Mit ér egy szerelem szavak nélkül? Mint egy kocsi benzin nélkül. Ilyenkor ki kell szállni, és otthagyni az út szélén. Csakhogy ott van az a fránya érzés, hogy mással működhet. Ez pedig a férfiúi önbecsülés teljes legázolása lenne.
Nem is oly rég volt, élmények áradata. Olyan biztosra vettük, hogy nem ér véget soha.
„Ha ennyire nagyon okos vagy, akkor arról is énekelhetnél, hogy mi a megoldás erre! Hogyan lehet ezt az érzéscunamit megint visszahozni?” – kérdezte, immár a késsel a telefon felé bökve. Egy pillanatra el is halkult, mert ezt olyan hangerővel sikerült kiejtenie, hogy az üres raktárban felcsapó visszhang áthatolt a zene erején. Saját maga is megrémült önmagától.
„Eső lesz délutánra” – szóltál te is végre. S kiszáradt ajkunkkal készültünk fel a csendre.
„Már megint a nyamvadt időjárás! Köszi, Alan! Éppen ez az oka, hogy most itt vagyok és téged hallgatlak!” – érezte, hogy a torkából valami keserű gyülemlik a szájába. Legszívesebben kiköpte volna, de tudta, hogy itt és most ezt nem szabad, hacsak nem akar egy szép, fényes rácsozatú cellában elmélkedni élete hátralévő részében. Ehelyett nyelt egyet, és tovább szikráztatta a kést a kövön.
Minden jeget megtör, ha a felszín karcból áll. Minden kimondott szótól, amely célba talál.
„Pontosan, Alan, pontosan!” – csapta az asztalra a pengét. – „Erről beszélek! Vannak a jókor, jól kimondott szavak, és vannak, amelyeket nem is kellett volna még kigondolni sem. Hihetetlen, hogy mi mennyire egy rugóra gondolkodunk!” Aztán aggódva vizsgálta meg újfent a kés élét. Még néhány húzás, és meg is fog felelni a célnak. A jég gondolatát vitte tovább. Keménynek tűnik, sokszor áthatolhatatlansággal kecsegtet, majd végül a Nap anélkül is elpusztítja, hogy akár picit is hozzáérne. Vagyis inkább a Nap hője. Márpedig ő mindig árnyékot vetett, és védte a kapcsolatukat a külvilági „hőtől”. Ekkor esett neki a keresetlen szavak csákányával az imádott nő.
Miért hozott ránk a holnap ilyen furcsa változást? Hogyan lett abból, hogy szeretlek, talán még látjuk egymást? Hogyan lett abból, hogy szeretlek, talán még látjuk egymást?
Az utolsó taktusoknál megremegett a kezében a penge, így éppen egy kicsit megvágta vele a hüvelykujját. A kiserkenő vér a latexkesztyű alá tolult. Az ujját azonnal a szájába vette, és ott tartotta néhány pillanatig, hogy a vér még csak véletlen se szökjön ki. Aztán, mikor csillapodott a szivárgás, óvatosan lefejtette a kesztyűt, és papírzsebkendőbe csavarta a sebesült ujját. Újabb latexkesztyűt vett elő, és a kezére húzta. Közben folyamatosan járt az agya. „Végül is a viszontlátás magában hordozhatja az újrakezdés lehetőségét is” – gondolta tovább a dal által sugalmazott üzenetet.
Tekintetét a pengéről a hideg inox asztalon fekvő, meztelen női testre emelte. A hamvas, glóriaként elterülő szőke haj, a hófehér bőr és az izgalmas domborulatok néhány pillanatra feledtetni tudták a nyakán fültől fülig húzódó, mély vágás nyomát. Utoljára, búcsúzásként végigsimított a márványos arcbőrön.
„Mi soha többé nem fogunk találkozni” – mondta az üveges kék szemeknek, s ezzel együtt olyan szomorúság kerítette hatalmába, amilyet még nem érzett korábban. „A fene vigyen el, Alan Doyle!” – üvöltötte a raktár nyirkos félhomályába. Ellenőrizte, hogy a hordó és a két harmincliteres kénsavas marmonkanna ott van-e, ahol előző este hagyta.
Elkezdte kitapogatni az ízületeket, és közben az újrakezdés jegyében arra gondolt, hogy ha a következő is el akarja majd hagyni, kipróbálja milyen, ha egyszerűen csak szakítanak.