Akácfa
Írta: Marton Virág
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 42
Akácfa
Az udvaron állt egy csenevész kis akác. Erre emlékszem még, gyerekkoromból. Sokra nem.
Hamar elköltöztünk onnan, de azóta is kísértett az a kép. A fehér virágzatú akác illata az orromba kúszott, oly valóságosnak élem meg, ahányszor rágondolok.
Most a nagyvárosban tengetem a napjaimat. Sűrű betondzsungelben a villamoson utazva kapaszkodom. Araszolok a munkahelyem felé, míg az ablakon át beszűrődik a dugó zsivaja.
Sofőrők dudálnak egymásra veszett türelmetlenségükben, miközben a nap hevesen perzsel fel mindent, ami az útjába kerül.
Aki teheti, legyezi magát. Nekem kapaszkodonm kell ebbe a kis szintén csenevész bőrszíjba.
Épphogy felérem. Apró győzelem egy sűrű napon, ahol a bosszúságok tárháza kimeríthetetlen. Furakodó néne banyatankkal, a technót üvöltető tinédzser, aki látványosan aragszik a világra teljes feketébe öltözötten.
Beleborzongok. Nem tudnék így öltözni. Ennél már csak a telefonját kihangosítva beszélők irritálnak jobban.
Ilyen helyzetekben segít az akácfa képe. Hogy valós emlék-e, az addigra filozófiai kérdéssé válik bennem, de túlzottan nincs időm ezen merengeni. A bemondó közli velem, hogy elértem a Móricz Zsigmond körtérre. Ideje leszállnom. Megnyomom a leszállásjelzőt, és megigazítom orrnyergemen a napszemüveget. Részben önvédelem. Ne kelljen senki szemébe néznem közvetlen. Sok konfliktust segített elkerülni az évek alatt ez a kis rejtek. Kicsit mintha az önbizalmam is hangyányit megnövekedne tőle. Leszökkenek a járműről, és rögtön megcsap a főváros forró bűze. Ez a Pest ilyen. Kicsit büdös, kicsit zsúfolt, kicsit tele van omladozó épületekkel, félig felújítottakkal, és galambok sajátságos lövedékeivel étkezések után, de a mienk.
Mindez az egyveleg keveredik a gyorsbüfékből kiszűrűdő kajaillattal, amely egyszerre vágja haza a szaglószervünk receptorállományát.
Egyfajta utánozhatalan kultúrsokkot okoz annak, aki nem itt nőtt fel. Van, aki imádja a fővárosi életérzést, van, aki csak elvan vele, és van, akinek ez egyenesen rémálom, inkább menekülne az agglomerációba, vagy egyenest vidékre. Minél messzebb valamitől, amiről úgy véli, hogy üldözi.
Rendszerint eljátszom a gondolattal, hogy vajon akikkel együtt utazom, azok milyenek lehetnek?
Vajon összefut-e történeteink párzuhamosa a végtelenben? Vagy ez is csak egy képzeletszülte matematikai talány lenne?
Végtelenek és párhuzamosok egyvelege az élet? Ki tudja. Röpke gondolatok szállnak tova, míg a zöld jelzésre várok, és a nap tarkómat pörköli a hajamon keresztül.
Gyorsan áttrappolok, még a járásomra sem figyelek oda, szlalomozom az embertömegben.
Mint a Duna, úgy hömpölyögnek.
Két utcával lejjebb találom meg úticélomat. A szeméyles végálommásom arra az utazásra.
Egy kis irodaház egyik emeleti helyisége. S mellette a felbukkanó akácfa. Ez az akácfa azonban nem olyan boldog, mint ami bennem él és lélegez. Enenk a levelei sárgák, szomorúan kókadnak lefele, és körbe van kerítve. Csak egy szűk négyzetnyi föld jutott neki, az aszfalt forró fojtogatásában.
A nyomasztó érzés elől az ajtónyitó halk berregése ment meg, be is surranok – a lépcsőház hűvösében fellélegzem.
– Jó napot, erre! – int az ügyintézőm. – Kékessi Mariann, üdvözlöm.
– Jó napot! – viszonzom a kézfogást, már-már gépies mozdulatokkal. – Nem jöttem túl korán?
– Dehogy! Pont időben van, kér egy kávét? Hogy utazott?
Az állásinterjú a zárt, fehérre meszelt ajtó mögött folytatódott tovább…