Erdei jeremiáda
Erdei jeremiáda
Hová mész majd megpihenni, ha az erdőben nem dalol többé madár,
és a füstköd fojtogatta fák árnyat nem adnak már;
hol keresed a természet muzsikáját,
ha tarvágást látsz csak mérföldeken át,
a természet temetőjét, néma, holt vidéket,
ahonnan menekül, rohanva fut az élet;
akad-e számodra majd békés éden,
hol a talaj nem hízik, csak lőtt állatvéren,
a fekete patakban háton úsznak a halak,
és a tisztások tücskei végleg elhallgatnak?
Bűnösök vagyunk mi, és a többi nép:
ámulunk, hogy a természet milyen szép,
mikor egy százéves úr a képernyőn mesél róla,
de amint elhangzik, hogy „mindenki óvja”.
a mindenkibe senki se érti bele magát;
az elhivatottság gyorsan közönybe csap át.
Ez hát az elkerülhetetlen jövő?
A természet egy hamuszín halált hörgő,
eutanáziára ítélt beteg,
akit senki sem kímél vagy ment meg,
s az apokalipszis lovasai koncolják majd fel röhögve,
miután tépett tüdejét kínlódva felköhögte?
Talán… még… nem…
Mélységesen mély, de nem feneketlen a verem,
kimászhatunk. Csak meg kell tanulnunk ismét
az alázat, tisztelet és szeretet nyelvét,
együtt élni a tájjal, mint egykor.
Így eljöhet egy, az elveszett paradicsomot idéző kor.
Csak óvd, becsüld az erdőt! Ne ereszd el a kezét!
Ne merüljön le végleg ez a lét
a fekete mocsár mohó szájába…
Ne teljesedjen be e jeremiáda!
2026. 05. 12.