Grace

Grace

Megint Arizonáról álmodott. Hallotta a jól ismert éjszakai zajokat: a jajveszékelést a szomszéd barakkból, az őrök kiáltását, a vaságyak nyikorgását, anyja sóhaját, testvérei szuszogását. Orrában érezte a földes padló és a poros szalmazsákok fojtogató szagát, a latrinák bűzét.
Felébredt. Megkönnyebbülten nézett körül, a saját házában, ismerős tárgyak között volt. Húsz év telt el azóta, hogy elhagyta a tábort, de az emlékek alig halványultak. A szíve viszont már nem kalapált úgy, mint régen, a teste nem úszott verítékben. A rémálmokhoz is hozzá lehet szokni – gondolta.
A nap még nem kelt fel, Min és a fiúk békésen aludtak. Nem akarta felverni őket, csak feküdt az ágyban, és azt tette, amit máskor is, amikor az álom elkerülte. Vacaville-re gondolt, anyára, a testvéreire és apára, akivel fájdalmasan kevés időt tölthetett együtt. Felidézte a gyermekzsivajtól hangos, régi házukat. Anya japánkertet varázsolt az épület köré, kis tóval, cseresznyefákkal; a szomszédok a csodájára jártak. A környéken mindenki szerette őket, a szülők örömébe mégis kis szomorúság vegyült: sosem kapták meg az áhított amerikai állampolgárságot.
A japán származású családok számára az amerikai álom 1941 decemberében szertefoszlott. A Pearl Harbor elleni támadás idején Grace a Kaliforniai Egyetem Ápolóképző Karán tanult. Amerikai barátaival együtt gyászolta az elhunytakat, pár hét múlva mégis az Államok ellenségeként tekintettek rá. A bombázás utáni napok kétségek és félelmek között teltek. A haditengerészetnél szolgáló bátyját az elsők között szerelték le. Megalázó vizsgálatok sorának vetették alá, a hatóságok buzgón igyekeztek bizonyítani megbízhatatlanságát.
Grace tudta, csak idő kérdése, hogy eltávolítsák az egyetemről. Kezdetben rettegve várta a pillanatot, végül megkönnyebbült, amikor a dékán kényszeredetten közölte vele a döntést. Diáktársai többsége addigra már gyanakvással tekintett rá. Volt, aki szégyenkezve kerülte, más egyenesen a szemébe mondta: a japó mindig is japó marad.
Amikor hazatért, egy új Vacaville fogadta. Az ott élő japánok másodrendű amerikai állampolgárok lettek. Nem hagyhatták el a város öt mérföldes környékét, rendszeresek voltak a házkutatások és az elbocsátások. Grace tehetetlenül várta a nem sok jóval kecsegtető jövőt – szeretett szülővárosában. A japán közösség tagjai különbözőképpen viselték a nehézségeket. Volt, aki igyekezett úgy élni az életét, mintha mi sem történt volna, mások megkísérelték elhagyni az Államokat. Sokan úgy próbálták bizonyítani az ország iránti hűségüket, hogy az amerikai hadsereg tanácsára önként, csendben gyűjtőközpontokba költöztek.
A következő év februárjában megjelent Roosevelt elnök hírhedt rendelete. A nyugati partvidék kijelölt övezeteiből internálták a nemzetbiztonsági kockázatnak tartott személyeket. Grace egyike volt annak a 120 ezer japán származású, többségében amerikai állampolgárnak, akiket táborokba kényszerítettek.
A kézhez kapott parancs rövid volt és kegyetlen: két bőrönd jelentette a jövőt számára, és minden más, a régi ház, az egyetem, a barátok a múlt részeivé váltak. Grace dacosan süllyesztette a csomagjába a tankönyveit; bármit elvehetnek tőle, de az álmaitól nem foszthatják meg.
Rövid idő állt a rendelkezésükre, hogy mindent eladjanak, ami addig az életüket jelentette. Huszonöt dollárt kaptunk a családi kocsiért – emlékezett vissza Grace. Szegény, bolond Ben még az autó elé is feküdt, annyira ragaszkodott hozzá. Egy egész élet munkáját kótyavetyéltük el néhány nap alatt. Pár csomaggal indultunk új életünk felé, nem tudtuk, hová megyünk, meddig utazunk. Ekkor kezdődött a mi második világháborúnk.
A család a turlocki gyűjtőközpontba került, ahonnan vonattal vitték őket Casa Grandéba. Az indulás reggelén sokan álltak a pályaudvaron. Gyerekek kapaszkodtak anyjuk ruhájába, idősek reszkettek a kellemes melegben. Grace erőnek erejével tartotta magát, hogy ne lássanak félelmet az arcán. Amikor a vonat nyikorgó kerekekkel nekilódult, érezte, hogy olyan helyre tartanak, amit sosem választottak volna.
A vagonok lehúzott redőnnyel szállították az internáltakat az ismeretlenbe. Amikor az utasok rájöttek, hogy Arizonába kerültek, félelem lett úrrá rajtuk, hiszen arrafelé különösen erősek voltak az idegenellenes megnyilvánulások. Casa Grandéban újabb megpróbáltatás várt rájuk. A hatóságok nem biztosítottak elég buszt a nagy létszámú csoportokban érkezők számára, így sokaknak hosszú órákat kellett várniuk a tűző napon, a sivatagi hőségben, hogy eljussanak a végső állomásra, a Gila folyó menti koncentrációs táborba.
A láger bejáratánál lobogó büszke amerikai zászló alatt reményüket és méltóságukat vesztett foglyok vonultak elcsigázottan kényszerű, új otthonuk felé.
Arizona kegyetlenül fogadta őket. A tábor porfelhőben úszott, a szél sivított a deszkapalánkok között. A barakkok sötétek és szűkek voltak, a réseken behatolt a homok. A korábban istállónak használt építmények padlója feketéllett a földtől és ürüléktől. A vaságyakhoz koszlott szalmazsákok jártak, a korábban érkezők az elhullajtott szalmát összegyűjtve igyekeztek felhizlalni őket. A táborban mindent áthatott a trágyaszag és a latrinák bűze. Grace szégyellte magát, amikor az egyik barakk falánál kiadta mindazt, amit reggel óta elfogyasztott.
A foglyok a nyári hőség csúcspontján érkeztek a táborba, és hosszú hetekig 40 fok körüli hőmérséklettel kellett megküzdeniük. A laktanya épületeit nem szigetelték, így sokan a barakkok alá ásott gödörben próbáltak menedéket találni.
Az első éjszakán Grace nem tudott aludni. A szomszédban lakó gyerekek remegve keresték anyjuk közelségét, de a folyamatosan zokogó asszonytól nem sok vigaszra számíthattak. A távolabbi barakkból egy öregasszony panaszos jajgatása hallatszott, férje hiába próbálta csendre inteni. Egy másik család tagjai egymást hibáztatták kilátástalan helyzetük miatt.
– A családok lassan széthullottak – emlékezett Grace –, a tábori körülményeket még a legfegyelmezettebbek is nehezen viselték. Nem volt elég túlélni a tábort, tenni is kellett azért, hogy megőrizzük emberi tartásunkat.
Másnap önként jelentkezett a tábori kórházban, hogy tudását felhasználva segíthessen a rászorultakon. Kevés gyógyszer és eszköz állt rendelkezésükre, a betegek száma pedig folyton nőtt.
A porviharok jelentették a legnagyobb veszélyt a fogvatartottak számára. A folyó völgyében szétterjedt gomba belélegzése influenzaszerű tüneteket és kiütéseket okozott; a tábor lakóinak szinte mindegyike megbetegedett a „völgyi lázban”.
Gila egyike volt azoknak a táboroknak, ahol a hatóságok tbc-osztályt állítottak fel, mivel úgy vélték, a száraz, sivatagi levegő előnyös a tuberkulózisos betegek számára. A völgyi láz és a más lágerekből ideszállított fertőzöttek komoly kihívások elé állították az egészségügyi személyzetet.
Grace magát nem kímélve dolgozott, sebeket kötözött, vizet hordott, nyugtatta a síró gyerekeket, reményt adott a reményvesztetteknek. Az öregek hálásan szorongatták a kezét, mintha puszta jelenléte is enyhítené a fájdalmukat. A hetekből hónapok lettek, a tábor mindennapjai filmkockákként peregtek egymás után. A szél továbbra is hordta a port, az őrök éjszakánként kiabáltak, az étel kevés volt és ízetlen, a nyári hőség pedig elviselhetetlen. Mégis történt valami, amit senki nem vehetett el tőlük: lassan közösséggé váltak. Az asszonyok egymásnak főztek, a férfiak barakkokat javítottak.
A foglyok próbálták régi életük darabjait összerakni a tábor falai közé. Filmestéket, hagyományos japán színi előadásokat, táncórákat és sportversenyeket szerveztek. A fiatalok iskolába és klubokba jártak, az idősebbek fafaragással és kézműves foglalkozásokkal ütötték el az időt. A gyerekek saját kis világot teremtettek a barakkok között, kövekből házakat építettek és kinevették a szelet. Az élet utat talált még a legkietlenebb sivatagban is.
– A remény lassan gyökeret vert a táborban, és életben tartott bennünket. Nem fegyverrel harcoltunk az igazságtalanság ellen, hanem apró gesztusokkal – suttogta Grace, és gyengéden megsimogatta alvó férje homlokát –, egy pohár vízzel, egy érintéssel, egy mosollyal, ami azt üzente: ne félj, nem vagy egyedül. Mindannyiunk élete törékeny kincs, ezért kell vigyáznunk egymásra.
Évek múlva Grace elhagyta Arizonát. A tábor emléke sosem tűnt el, de a gyűlölet lassan átalakult. Tudta, ha őrzi a haragot, a múlt örökre fogságban tartja. A megbocsátás hozhatja el az igazi szabadságot. Nem a bosszú gondolata vezette útján, hanem a meggyőződésé, hogy még a legnagyobb megaláztatásban is lehetséges embernek maradni. Az átélt szörnyűségek megmutatták, hogy a gyengeségből is fakadhat erő.
Szabadulása után Grace folytatni akarta ápolói tanulmányait, de a legtöbb iskola nem volt hajlandó befogadni a japán-amerikaiakat. Több próbálkozás után felvételt nyert a minnesotai St. Mary's Ápolóiskolába, és az országban második japán származásúként szerzett ápolói diplomát.
Amikor évekkel később visszatért Vacaville-be, a kert már elvadult, a cseresznyefák kiszáradtak. A házban mások laktak. Grace megértette, az elveszett otthont nem lehet visszakapni, csak újraépíteni – másutt, másokkal, másképpen.
Élete hátralévő részében mindig azok mellé állt, akiket elnyomtak, megvetettek vagy elfelejtettek. Nem számított, honnan jöttek, milyen színű volt a bőrük, miben hittek. A sivatagi szélben nyikorgó barakkok között megtanulta: az ember néha gyöngének érzi magát, de a szeretet és összetartozás erőt ad, a remény pedig legyőzi a félelmet.