Holdvilágban

Holdvilágban

Ilyenkor a formáknak több arca van,
csendben, óriás árnyát növesztve bagoly suhan,
A hűsben párolog a föld időtlen ősi szaga,
s szívemnek a sok örök kérdéstől elakad szava.
Hogy mi végre a forma?
Évek múltán is ugyanúgy merednek a földön a tárgyak.
Míg az élők változnak, formálják őket remények és vágyak,
Kialszik, felébred, ezer felé hullik, tán örökké van, tán örökre elmúlik,
Néha, mintha őrködne az Isten,
s néha minden ölünkbe hullik.
Mintha lelkünk alkatához simulna a világ,
mint valami viszkózus csendes olaj.
 Ily gondolatokra sarkal,
az egyszerre távoli-közeli holdvilág,
míg megnyugtató lesz,
a kérdések és csodálat közt botorkáló sóhaj.
Furcsa, magukat valósnak képzelő esetlen,
beképzelt pillangók vagyunk mindnyájan,
szívünk igazát érezzük, zörgő levélben,
a házfal ragyogásban.