Pálmaolajlepke

Pálmaolajlepke

Minden zöld volt a szigeten a házak oldalán megkapaszkodó gaztól, az erdő lombtömegén túlnövő musa fák és bételpálmák koronájáig. Joanne sosem hitte, hogy ennyi árnyalata létezhet egyetlen színnek.
Sokáig hezitált, mielőtt elfogadta a megbízást, hiszen annyi pletyka kering a pápuákról, de hamar belátta, hogy nem kell tartania tőlük, és akkor egy csapásra megszerette a parton elnyúló falucskát.
Mic, akit a helyiek Nagyorrnak kereszteltek, kérte fel társnak, mert értett a pillangókhoz. Mic, bár a falusiak nyelvét nem beszélte, a tok piszint, amely a térség közvetítőnyelve volt, és amelyet a legtöbb indonéziai pápua megértett, igen. Tolmácsuk, Ruslan ezért Joanne-nel töltötte a napok javát. Most is ketten vezették be az egyosztályos iskola tanulóit a házakat övező ritkás erdőbe. Joanne magabiztosan haladt az előzetesen felderített területen, a gyerekek – hatévestől a nagykamaszig – vidám lelkesedéssel csörtettek mögötte. A férfi két diák segítségével cipelte a farudakkal erősített, sűrű szövésű hálót. A nő egy farkasalmabokornál megállt, és miközben a gyerekek a közelébe húzódtak, ő észrevétlenül egy barna-fehér, szőrös hernyót helyezett az egyik levelére. Azt akarta, a srácok találjanak rá, hogy teljesen a magukénak érezzék a programot.
– Ezt a növényt fogyasztja a világ legnagyobb lepkéje, az Alexandra királyné hernyója éppúgy, ahogy… – mondta, és mintha véletlenül tenné, a hernyó felé legyintett.
– Ott van egy! – szakította félbe Kumul, Ruslan tízéves fia, tört, mégis jól érthető angolsággal, még azelőtt, hogy az apja lefordította volna Joanne szavait. Napok óta tűkön ült, hogy ő is találjon végre egy értékes hernyót. – Ez egy Alexandra királyné?
Ruslan beletúrt a fia gyapjas hajába.
– Ez egy blumei. És jó is így, mert ez nem áll természetvédelmi oltalom alatt, és kereskedhetünk vele.
Joanne, miközben megmutatta, hogyan kell felépíteni a bokor köré rögtönzött lepkeházat, az okokat is elmagyarázta.
– A háló nem csak fogva tartja a hernyókat, meg is védi őket a ragadozóiktól.
– Mik azok a ragadozók? – kérdezte az egyik apróság.
– Amik megeszik a hernyót vagy a lepkét. Lehetnek rovarok, hüllők és madarak is.
– Miért van rajta ablak?
Joanne felnyitotta, majd visszacsukta a hálóba szerelt nyílás ajtaját.
– A hernyók levelekkel táplálkoznak. Elélnek azon, amit a lepkeházban találnak. Ki emlékszik, mi történik ezután?
A gyerekek a nőről Ruslanra emelték a tekintetüket, valahányszor az fordított nekik, a választ is a férfinek kiabálták.
– Bebábozódnak.
– Akkor nem esznek – toldotta meg a választ Kumul.
– Okos – mondta a nő tok piszinül, mire a gyerekek felnyerítettek a pocsék kiejtése miatt.
Ruslan, szintén nevetve, megemelte a vállát, mintha azt mondta volna: ezt még gyakorolni kell.
– Akkor fizet a legtöbbet az ügynökség, ha a kifejlett lepkét viszitek el hozzájuk – folytatta Joanne. – Nem egyszerre fognak felhasadni a bábok, és az először kikelt lepkéket táplálnotok kell a szállításig. Erre szolgál a nyílás.
Egy huncut tekintetű csöppség a szomszédos bokorhoz szaladt, és sorra emelgette a leveleit, hogy rálásson a levélnyelekre és az alsó levelekre is. Meglepetésében elkerekedett a szeme, ahogy felfedezett egy másik hernyót.
– Én is találtam egyet! – sikkantotta.
Az éjfekete, tüskés hernyót meglátva Joanne ugyanazt a lelkesedést érezte, amit a gyerekeken látott.
– Alexandra királyné! – ujjongott.
– Ezt én etetem – jelentette ki a csöppség, mire a nő leguggolt elé, hogy egy magasságba kerüljön az arcuk.
– Ez egy nagyon ritka lepkefaj. Ügyes vagy, hogy megtaláltad, de ezt nem adhatjátok el az ügynökségnek.
A gyerek zavarodottan nézett az egyik felnőttről a másikra.
– Miért?
Joanne segélykérően fordult Ruslanhoz.
– Mert ha nem hagyjuk őket szabadon élni, eltűnhetnek az erdőnkből. Ugye nem akarod, hogy a te gyerekeid már ne láthassák az erdő legnagyobb pillangóját?
A kicsi megrázta a fejét, miközben csalódottsággal vegyes büszkeség jelent meg az arcán.
A csapat szétszéledt, és olyan alapossággal mérték fel a kijelölt erdőrészt, hogy Joanne-t meglepte volna, ha egyetlen hernyó vagy báb elkerüli a figyelmüket.
– Megragadta őket a dolog – mondta Ruslannak, aki jókedvűen felelte:
– Ideje megtanítani nekik a lepkeház készítését.

A motorcsónak felfutott a partra, és a vakítóan fehér pólót és rövidnadrágot viselő férfi kiugrott a homokra. Behajolt a csónakba a sporttáskájáért és egy kisebb kartondobozért, aztán felszegett állal a közösségi házhoz lépdelt.
A közösségi ház lényegében egy padlózat fölé emelt tetőből és az azt tartó oszlopokból állt. A padlózat szélén elhelyezett asztalok egyikénél a törzs vezetője várta az érkezőt, aki belépve a tető alá a padlódeszkákhoz verte a lábát, hogy lerúgja a cipőjére tapadt homokot. Gondosan lesöpörte a széket, mielőtt leült a főnökkel szemben. A tető árnyékában játszó két kislány a kezével takarta el a száját, de így is hallatszott a vihogás.
A férfi rájuk sem hederített.
– Jó napot, Raul – köszöntötte a főnök.
– Faisal! – Raul Faisal elé tolta a dobozt. – A húga küldi. Az olajadagja egy része.
Faisal a parton futkározó gyerekeket nézte, ujjai a doboztetőn doboltak. Valahonnan megriasztott csirkék kotkodálása hallatszott.
– Mali! – kiáltotta el magát Faisal.
Raul borítékot ráncigált elő a farzsebéből és a doboz tetejére ejtette.
– Ez pedig a foglaló.
– Még nem állapodtunk meg.
– Ha elmarad az üzlet, akkor is megtarthatja. Megbecsülésünk jeléül.
Faisal szeme megvillant, Raul megnyalta a száját.
Középkorú, molett nő sétált melléjük, tálcán sült halat, rizst és zöldségeket hozott. Húsz évvel fiatalabb önmaga poroszkált a nyomában az italostálcával.
– Saját érlelés? – kérdezte Raul, miközben ráfogott az üveg nyakára.
Az asszony lecövekelt, várta, hogy a vendég megdicséri-e az ételt, de a főnök szemvillanása távozásra sarkallta. A lánya árnyékként követte.
Ittak, aztán Raul a boríték felé biccentett.
– Jól fontolja meg! Nem áll sokáig az ajánlat. Sok eladósodott falu van még a szigeteken.
– Nincs egyezség a vének között.
– Az a kérdés, maga mit akar. Maga a falu első embere.
Faisal morrantott valamit, amit Raul bárhogy értelmezhetett.
– Mondja meg az embereknek, hogy a falu érintetlen marad, csak a szágópálmák helyére olajpálmák kerülnek. Pálma, pálma – vigyorgott Raul. – De az ültetvény pénzt hoz a falunak.
Egy karikát hajtó fiú szaladt a parton játszók közé Joanne, Kumul és még néhány gyerek társaságában. Joanne barnára sült bőrének tónusa meg sem közelítette a pápuák csokoládébarna színét. A nő fedetlen testrészein csillogott a napvédőkrém.
– Ez még mindig itt rontja a levegőt? – horkant fel Raul.
– Nem árt ez senkinek.
– A megállapodásunknak fog ártani, ha elbolondítja a véneket.
– Nem kell nyugtalankodnia miatta. Nézzen csak rá! Ugyanolyan buta, mint a gyerekek. Lepkéket fog nekik – biggyesztette le az ajkát Faisal.
– Nem gyerek ez már – ingatta a fejét Raul, miközben jól látta a főnök arcán megülő sóvárgást.

Faisal belépett Ruslan házába. A háncsból font falak és a bambusztető kellemessé enyhítették a nap forróságát. Ruslan meglepetten állt fel a vacsoraasztaltól, fia, aki háttal ült a bejáratnak, érdeklődve fordult a főnök felé.
– Mi az? – kérdezte megpillantva a Faisal kezében lévő csomagot.
– Csitt! – szólt rá az apja halkan.
Faisal az asztalhoz sétált és letette rá a dobozt. Ünnepélyes arckifejezését látva Ruslan beletúrt fia fürtjeibe.
– Eredj át a vendégházba, és segíts Joanne-nek előkészíteni a holnapi programot.
A gyerek vetett egy utolsó, vágyakozó pillantást a barna ragasztószalaggal lezárt kartondobozra, aztán szót fogadott az apjának.
– Az üzletkötője újabban a postás szerepére is kapható? – kérdezte hidegen Ruslan.
– A feleséged küldte.
– Timka elhagyott. Miért küldene nekem bármit is?
– Mert a hagyományok értelmében…
– Hát pont ti ne gyertek nekem a hagyománytisztelettel! A húgod és te csak a multik által ránk tukmált javakra vágytok.
– Válogasd meg a szavaidat, még ha be is vásároltad magad a családomba! – bődült el Faisal.
Ruslan ajka elkeskenyedett az indulattól, de engedett Faisal tekintélyének, és lehajtotta a fejét. A főnök megenyhülten magyarázta:
– Ti, egyszerű halászok, nem érthetitek a vezetők döntéseit. Nekem az egész falu érdekeit kell képviselnem, nem dönthetek egyesek javára. Hatalmas tartozásunk van, mégsem látsz egyetlen éhező falusit sem.
– Erről kicsit többet tudnak a halászok – szúrta oda Ruslan.
Faisal álla megkeményedett, öklét az asztal lapjának szorította.
– Bontsd ki a csomagot! – utasította visszafojtott dühhel a sógorát, aki rövid pengéjű kést vett fel az asztalról, és hosszában végigvágta a ragasztást.
Tekintete elborult, ahogy egy pálmaolajkonzervet emelt ki a dobozból.
– Ezt nem küldhette nekem.
– De bizony, ha mondom!
– Tudod te egyáltalán, hogy miért hagyott el?
– Mert valaki jobb életet ígért neki, és te képtelen voltál megtartani. De látod, ő békülni szeretne. Hívd vissza magadhoz, sógor. Gondolj a fiatokra!
– Valóban ő küldte? – döfte Faisal szemébe a tekintetét Ruslan.
A főnök fensőségesen elmosolyodott.
– Hát persze, hogy ő.
– Ezzel véglegesítette a döntését. Nem a feleségem többé!

Joanne és Kumul a partfalon ülve nézték a vízbe ugráló gyerekeket, lábukat az óceán fölé lógatták. A fröcskölve és nevetgélve lubickoló srácok időről időre a nyílt víz felé úsztak, ahol a felkavarodott üledék már nem zavarta a látásukat, és tengerisün után kutattak. Onnan, ahol ült, Joanne jól kivehette a békaporonty módjára kapálózó sünhalászokat a ragyogóan tiszta vízben. Úgy hozták fel négy-öt méteres mélységből és dobták a felszínen ringatózó kosárba a zsákmányukat, mintha tanmedence aljáról kanalaznák fel az úszómester által bedobált színes holmikat.
– Nem csatlakozol a társaidhoz? – fordult Kumulhoz.
– Kérdezni szeretnék valamit.
– Halljam.
– Mic azt tanította, hogy tisztelni kell a vadon állatait. Hogy az erdő nem azért van, hogy kizsákmányoljuk. Több egyszerű élelemforrásnál.
– Ez így is van.
– Mi mégis ellopjuk a lepkéket, és olyanoknak adjuk el, akik megölik, és díszként eladják olyanoknak, akik csak nézegetni akarják. Csak birtokolni. Ez miért helyesebb, mint eladni az erdőt, hogy másfajta fákat ültessenek a helyére?
Joanne a fogai közé csippentette a nyelvét, míg a választ fogalmazta.
– Minden élőlénynek megvan a szerepe. Ha a szagópálmák és a musa fák helyére olajpálmákat ültetnek, eltűnik az a sokféle növény és állat, aminek az erdőtök most életteret nyújt. A lepkék is megtizedelődnek, ha nem találnak olyan növényt, amelyet fogyasztanak és amelyre a petéiket hajlandóak lerakni. A ti pillangóitoknak más sorsot szánt az élet. Ők lesznek az erdő vámfizetői, akik az életüket adják a többi élőlény jövőjéért.
A napkorong alsó íve a horizonthoz simult. A sünhalászok hangos csiviteléssel a partra vonszolták a zsákmánnyal teli kosarat.
– Gyere, fiam, fejezd be a vacsorád – szólalt meg Joanne és Kumul háta mögött Ruslan.
A fiú talpra szökkent. Táncos léptekkel közeledett az apja felé, de a szemét nem tudta levenni Joanne-ról.
– Mi van a csomagban, apa?
– Olyasvalami, amire semmi szükségünk. Talán nem is nekünk szánták.
Kumul csalódott hangot hallatott, aztán kérdőn az apjára sandított.
– Joanne sem vacsorázott még.
– Valóban?
A nő elmosolyodott.
– Nem voltam éhes.
– De már az vagy, nem? – erősködött a fiú.
– Jöjjön, van saksak és kókusztejjel töltött palacsinta. De ha ez nem elég csábító, kérhetünk a srácoktól néhány tengerisünt – kacsintott Kumulra Ruslan.
Joanne néhány nappal korábban szemtanúja lett, ahogy a közösségi házba hurcolt tengerisünöket a fiúk kövekkel feltörik. A szerencsétlen állatok szétroppantott burkából meghatározhatatlan színű lé ömlött a pallókra, miközben a gyerekek fenséges vigyorral csipegették fel a szabaddá váló húst.
– A saksakot szívesen megkóstolom, ha sünt nem kell ennem – húzódott szélesre a nő mosolya.

A fiú szeme leragadt, de nem mozdult az asztaltól, amíg Joanne is fel nem állt. Akkor a felnőtteket követve kiállt a ház tornácára, és az apja oldalának simulva figyelte a sötétségbe vesző nő alakját.
Joanne lusta mosollyal sétált a szállása felé. Gyomrát kellemesen megülte a vacsora, agyát az elfogyasztott sör. Magában számolta a házakat, amelyek mellett elhaladt. A hatodik után kell befordulnia, aztán mindjárt a második a vendégház.
Sötét tömeg nyomult elő a semmiből, Joanne ijedtében felsikkantott, miközben hátraugorva felkészült egy esetleges támadás fogadására.
– Nem félni, lenni Faisal – szólalt meg az alak.
Bár a szavakat minden bizonnyal megnyugtatásnak szánta, és ott rejlett bennük a gyakorlatlanok bizonytalansága, a nő mégis fenyegetést érzett ki belőlük, amitől újra az agyába tódultak a pápuákat körüllengő pletykák.
– Nahát, főnök, angolul tanul? – kérdezte tettetett nyugalommal.
Megpróbált elmenni a férfi mellett, de az az útját állta.
– Faisal akar beszél Joanne, ismerni Joanne.
– Ez igazán kedves.
A főnök egészen közel lépett a nőhöz, aki megborzongott. Amikor a férfi lehelete a bőréhez ért, a tarkóját kiverte az izzadtság.
– Faisal venni új feleség.
Joanne nyelve megeredt rémületében. Bár a férfi egy kukkot sem értett a szóáradatból, a nő félelmét és idegenkedését lehetetlen lett volna félreértenie.
– Faisal ad háromszáz dollár. Lesz üzlet, lesz dollár.
Joanne azt hitte, érti, miről beszél Faisal, és egy mentőötlet formálódott kiüresedett agyában.
– Oké. Lepkék, ügynökség, üzlet, esküvő – darálta idegesen.
– Lepkék, ügynökség, üzlet – ismételte a férfi. Ezek már ismerős szavak voltak a számára.
– Oké? – firtatta a nő.
– Oké – vigyorodott el a főnök.
Joanne ellépett a férfi mellől, aki ezúttal hagyta elmenni. A nő hátra-hátrapillantva igyekezett meggyőződni arról, hogy nem követi, de a sötétségbe burkolózó házak felett csak a csillagok gyenge fénye világított.
Nesztelenül húzta be maga mögött a vendégház ajtaját.
– Hol a fenében jártál? – robbant a sötétben a kérdés.
– Mic – nyögött fel Joanne, ahogy az elemlámpa éles fénye bevilágította a helyiséget, és láthatta, hogy kettesben vannak. – Azt hittem, már alszol.
– Alig akartál idejönni, mert féltél a pápuáktól, most meg egyedül mászkálsz éjszaka? Ez nem Greystones.
A szíve mélyén Joanne nagyon is igazat adott Micnek, de büszkébb volta annál, hogy ezt beismerje.
– Törődj a magad dolgával – morogta, miközben bebújt az ágyába. – Oltsd el azt a rohadt lámpát! – tette még hozzá, amiért Mic csak bámult rá rosszalló tekintettel.

Az iskola a falu part felőli végében, hosszú cölöpökön állt. Egyetlen helyiségében, széles, hosszú asztal mentén tizennégy gyerek foglalt helyet. A többség a székén ülve hajolt a füzete fölé, de egy kislány az asztalon elhasalva írta, amit a tanítójuk diktált. Joanne és Mic a falnak támaszkodó szekrénybe pakolta a lepkeházak felállítása után feleslegessé váló anyagokat.
– Bőven elég a háló, ha szükség lenne foltozásra – mondta halkan a férfi.
– Most jövök az erdőből – lépett a terembe Faisal. – Teljesen elcsúfították a hálóikkal!
Joanne kérdő pillantására Mic fordított, mielőtt választ adott volna a főnöknek. A gyerekek abbahagyták az írást és félelemmel vegyes várakozással hallgatták a két férfi szócsatáját. Joanne a párbeszédet nem, de Mic békítő szándékát és a főnök hajthatatlanságát értette.
A tanító Mic mellé sétált, és kihasználva egy pillanatnyi szünetet, bekapcsolódott a vitába.
– Mit mondott? – kérdezte idegesen Joanne, amikor Faisal a tanítóra meresztette lusta halszemét.
Mic fordított.
– A főnök attól fél, hogy ha üzletet kötnek a rovarügynökséggel, a falu elesik a támogatástól, miközben a lepkék ára nem fedezné az adósságokat és a tervezett kiadásokat. Az üzletkötőnek, aki az erdőjük egy részéért jött ajánlatot tenni, nem tetszenek a lepkeházak.
– Meghiszem azt – hümmögte Joanne. – Fordíts nekem, kérlek. Mondd meg, hogy ha engedi megvalósulni a lepkeprogramot, nyélbe ütheti a kettőnk üzletét is.
Faisal a szája szélét nyaldosva hallgatta a fordítást. Hideg mosolyától Joanne megrázkódott.
– Legyen így! – kurjantotta Faisal és kivonult a teremből.

– Nem húzhatja sokáig – figyelmeztette Faisalt Raul, miközben a csónakjába ejtette a táskáját. Tekintete a falusiakat kereste, akik az előző látogatásakor egymással versengve taszították a vízre a hajóját, és akik közül most senki sem sietett a segítségére.
– Nem dönthetek a vének tanácsa ellen.
– Igyekezzen meggyőzni őket!
– Azon vagyok! – mondta a határozatlanságát ingerültséggel palástoló főnök.
– Más falvaknak is szükségük van támogatásra. Jobban is, mint ennek itt – legyintett a házak irányába Raul. – És talán észszerűbb is lesz azokba ölni a pénzt.
– Mondtam, hogy rajta vagyok! – csattant fel Faisal.
Raul ravaszkásan elhúzta a száját.
– Beszélt már nekik a bónuszról?
– Azt egyedül nekem ígérték a nyereségből!
– Nos, érdemes lenne elgondolkodni az osztozkodáson.
– A hektáronkénti tíz dollár elég az adósságok rendezésére. Nagy a családom, szükségem van a bevételre.
– Mennyi is az most pontosan? – kérdezte szemtelen vigyorral Raul.
Faisal válasz helyett felmordult, miközben támadásra kész pozíciót vett fel. Raul megrázta a fejét. Ne próbáld meg! – üzente a tekintete.
Mozgás támadt az iskola felől. Feltárult a ház ajtaja és a kiszaladó gyerekekkel együtt a zsivajt is kieresztette odabentről. Faisal kihúzta magát, amikor megpillantotta a tanító mellett lépkedő Joanne-t.
Raul röviden felkacagott.
– Úgy látom, még nagyobb családra vágyik. Gondolja, hogy vehet magának fehér nőt? Vagy azt hiszi, szerelemből itt marad magával?
Raul lenézése felébresztette a főnök épphogy csak szendergő gyűlöletét.
– Már megegyeztem vele – közölte, és hatalmasat taszítva a taton, a vízre lökte a csónakot.
Raul könnyed léptekkel ugrált át a pallók felett, és kivárta azt a néhány pillanatot, amíg a csónak besiklik a megfelelően mély vízbe.
– Akkor szüksége lesz pénzre – vetette oda a főnöknek, és mielőtt az bármit reagálhatott volna, berántotta a motort.

Az elkövetkező hetek alatt sorra bábozódtak be a hernyók, és alakultak át pillangóvá, miközben Joanne-nek más dolga nem akadt, mint az etetést figyelemmel kísérni, és arra ügyelni, hogy még véletlenül se maradjon kettesben Faisallel. Nem bízott a főnökben, félt, hogy ha alkalma adódik rá, semmibe veszi a megállapodásukat. Így napjai nagy részét Joanne a tok piszin nyelv gyakorlásával töltötte.
Most is a lepkeházakat kereste fel a gyerekek egy kisebb csoportjával, akik könnyen szerzett készséggel helyezték a nektárban gazdag virágfejeket a farkasalmabokrok kancsókái mellé, majd szivárogtak észrevétlenül a partra. Mire a nő észbe kapott, kettesben maradt Kumullal, aki kifürkészhetetlen arckifejezéssel guggolt egy szabadon hagyott bokor tövében. Joanne mellé ereszkedett.
– Újabb hernyó? – érdeklődött angolul, mire Kumul megjátszott szigorral mondta:
– Tok piszinül!
Joanne megismételte a kérdést indonéz nyelven, de akkor már ő is látta az ágról alácsüngő barna bábot.
– Alexandra királyné – lehelte a fiú vágyakozva. – Bekeríthetem csak ezt az egyet? Hogy lássam fejlődni – tette hozzá mentegetőzve.
– Nem, Kumul, de mindennap idejöhetsz megnézni.
– De mi lesz, ha megeszi valami?
– Akkor neki ez a szerepe a körforgásban. – Joanne megborzolta a fiú haját. – Láttad, hogy kikelt az összes bábunk? Mic már szervezi a találkozót az ügynökséggel.
– Én is mehetek? – ugrott talpra Kumul.
– Apádon és Micen múlik.
Joanne szemébe szomorúság költözött. A nő Kumul tekintetét kerülve végighordozta a pillantását a lombkoronákon, és az első élőlényt meglátva oldalba bökte a fiút.
– Milyen szép az a fekete madár! – mondta érdeklődést mímelve.
– Paradicsommadár. Mi kumulnak hívjuk.
– Róla kaptad a neved – élénkült meg ezúttal őszintén a nő.
A madár, mintha arra várt volna, hogy rá figyeljenek, trillázva szökdécselt végig az ág hosszán, aztán fáról fára röppenve a szárazföld belseje felé vette az irányt. Mindketten követték. Joanne lemaradt Kumul mögött, hogy a lelkébe igya a fiú mozdulatait.
Lassan csörgedező, gyérvízű patak keresztezte az útjukat. Kumul felkiáltott, ahogy az útjába belógó ágakat félrehajtva megpillantotta a meder túloldalán az embermagasságú madarat. A hadaró beszédéből áradó ijedtség mozgásba lendítette Joanne-t, aki utolérte a fiút, közben az ijedtsége okát kereste. Meglátva a velük szemben álló sisakos kazuárt, kis híján felsikított.
A kazuár átlépett a víz felett, ugyanekkor Joanne a háta mögé rántotta Kumult.
– Futás! – parancsolt rá angolul.
Elszakította pillantását az állattól, és rövid sóhajjal nyugtázta, hogy a fiú szót fogad neki. Újra a kazuárra nézett, ami fel-alá sétálgatott, miközben szemét folyamatosan a nő arcán tartotta. Joanne idegei pattanásig feszültek, amikor ráébredt, hogy egyre szűkülő ívben tart felé. Abbahagyta a lassú hátrálást, hogy határozott fordulatot véve kövesse Kumult, de az állat két lépéssel elérte őt, lendületet vett a talajon, és jobb lábát előretolva oldalba rúgta a nőt.
Joanne elcsúszott az aljnövényzeten, a kazuár elvétette a rúgást, de követte a nőt, aki összegömbölyödve várta, hogy az állat végiggyalogoljon a testén, és kemény csőrével kicsippentse az életet a koponyájából, ehelyett lövéseket hallott, és egy közeledő férfi kiáltásait. Kilesett a karja felett. Ruslant pillantotta meg. A férfi lágy ívű arcát kegyetlen fintorba torzította a düh. Két marokra fogta a puskája csövét, és a tussal hatalmas ütéseket mért a kazuárra. Ruslan üvöltésén és a madár meglepett rikácsolásán át is hallani lehetett a keményfa reccsenését.
Joanne nyüszítve nézte a távozó madarat, és figyelte a saját teste jelzéseit.
– Fogd! – nyomta fia markába a puskát Ruslan, miközben a nő mellé térdelt.
– Jól vagyok, csak az ijedtség – szakadt ki Joanne-ből. – Köszönöm.
– Én köszönöm, hogy elzavarta Kumult!
Joanne megbabonázva nézte a férfi arca közepét elfoglaló széles, tömpe orrot, ami úgy taszította az érkezésekor. Ha most nézett a férfire, nem az orrát látta, hanem a közös élményeket, az önzetlen támogatást és a mindenen túlragyogó kedvességet.
Ruslan felnyalábolta és a falu felé indult vele.
– Tudok járni – biztosította a férfit, de az, mintha meg sem hallotta volna, cipelte tovább.
– Kumul – szólt a fiához –, vidd el a puskát Rendyhez, és hagyd ott javításra. Aztán gyere haza és hozd magaddal Yusrit, hogy megvizsgálja Joanne-t. A kazuár rúgása nagyon veszélyes – szólt a fészkelődő nőre.

Joanne most figyelt csak fel arra, hogy Ruslan házának hátsó traktusa, ahol a két hálószoba kapott helyet, szinteltolással épült. A helyiségek térdmagasságból indultak, és a padló deszkái nem illeszkedtek szorosan egymáshoz, a nő ujjai befértek volna a rések közé. Ruslan belépett az egyik hálóba, és az ágykeret nélküli matracra engedte Joanne-t.
– Megengedi? – kérdezte, és már húzta is fel a pólót, szabaddá téve a nő oldalát.
Joanne előregörnyedt, hogy ő is rálásson a sérülésre.
– Nagy szerencséje volt – sóhajtotta a férfi. Megérintette a nő alsó bordáját, ahol a szövetet átvágó karmok felhasították a bőrt. – Csak felületi karcolások.
A nő felkészült a fájdalomra, de csak az ujjbegyek puhaságát érezte.
Az orvos futva érkezett, nem várt szakértelemmel vizsgálta meg a nőt, aztán ellátta a sebet és vízzáró kötést helyezett rá.
– Karcolás az egész – mondta Ruslannak, aki megkönnyebbülten fordította le a szavait.
Az orvos a táskájába szedegette a holmiját és távozott.
– Mehetek tengerisünre? – toporgott Kumul a felnőttháló ajtajában.
– Sötétedésre itthon légy.
– Oké – felelte a fiú, és már ott sem volt.
– Megijesztett – simított végig Joanne csapzott haján a férfi.
– Én is megijedtem.
A nő ajka még remegett az átélt izgalomtól, amikor a férfié lágyan hozzásimult, aztán valamivel később izzadtan, zihálva nyúltak el egymás ölelésében.
– Azt hittem – mondta a férfi –, meg fogom bánni, mert idővel hazamész. De örülök, hogy így alakult. Igazából végig féltem, hogy Faisal tönkreteszi a programot, és egyik pillanatról a másikra távoznod kell. De kibújtak a lepkék, és te még mindig itt vagy.
Joanne Ruslan vállgödrébe temette az arcát. Mélyen beszívta a férfi illatát, mielőtt megszólalt.
– Egyezséget kötöttem vele.
– Mit kínáltál neki?
– Magamat.
A férfi mérgesen eltolta magától.
– Én, én nem hittem volna… – fújtatott, de Joanne nem hagyta, hogy befejezze.
– Nem feküdtem le vele! – fordult szembe Ruslannal mérgesen. – Hogy jutott eszedbe?!
– Miben állapodtatok meg? – követelte a választ a férfi.
– Abban, hogy ha a falu megkapja a pénzt az ügynökségtől, hozzámegyek feleségül.
– Ezt nem gondolod komolyan!
– Figyelj rám, Ruslan! Én az éjjel elhajózom, holnap Mic eladja a lepkéket, és ha meglesz a pénz, a vének tanácsa nem hagyja majd eladni az erdőt.
– Azt hittem, Mickel utazol haza.
– Mert így volt. És erre számít Faisal is.
Ruslan az elhangzottakat emésztve dőlt vissza a párnájára. Percekig feküdtek szótlanul, lassan simogatva egymás bőrét. Végül a férfi szólalt meg.
– Van még valami, amit meg kell tenned, mielőtt elmész.

– Ezt nem csinálom! – tiltakozott Joanne.
A gyerekek már eltűntek erről a partszakaszról, csak ők ketten álltak a sziklafal peremén. Joanne fél lépést hátrált, de Ruslan megragadta a kezét, miközben ő is hátralépett a lendületvételhez, és már ugrott is, magával rántva a nőt. Joanne lélegzete bennszakadt. Átjárta a rettegés, miközben görcsösen rászorított Ruslan kézfejére. A zuhanás egy másodpercig tartott, a becsapódásból semmit sem érzékelt. A mélybe bukva, tágra nyílt szemmel meredt a kristálytiszta vízen át az öböl túlsó partjára, aztán már fel is bukkant a felszínre.
A testében szétáradó adrenalin hatására tettre készen perdült meg a tengelye körül Ruslant keresve. A férfi tőle valamivel távolabb nevetve taposta a vizet. Joanne-hez tempózott, és a derekát átölelve magához húzta.
– És ha tériszonyom van? – támadta le a nő.
– Tudom, hogy nincs.
– Honnan tudhatnád?
– Tériszonyosok nem lógatják a lábukat ilyen magasságból a víz fölé. – Joanne ujjai támaszt keresve fonódtak a férfi alkarjára, Ruslan szorosan magához ölelte. – Még egyszer? – búgta a fülébe, és a nő megértette, hogy nem az ugrásra gondol.
Kibontakozott a karok fogságából.
– Ahhoz el kell kapnod – incselkedett, és abba az irányba úszott, ahol a gyerekek tengerisünökre halásztak.
Hallotta a csobbanást, amelyet az őt követő Ruslan keltett a felszínen. Mély levegővel bukott a víz alá, de hiába hívogatta a látvány, kinyújtott ujjbegye épphogy csak megérintette az egyik tengerisün tüskéjét, súlytalanná váló teste a felszín felé lebegett. Ruslan izmai nyomódtak a hátához, ahogy a férfi átölelte őt. Együtt robbantak ki a levegőre. Ruslan céltudatosan vezette Joanne-t a nézőközönség szeme elől rejtett, homokos part irányába.

Andalogva tartottak a faluba, hogy Joanne elhozza a legszükségesebb dolgait, Mickel már megbeszélte, hogy a többit a férfi utána viszi.
– Hol fog várni a hajó? – kérdezte Ruslan.
– Pár kilométerrel arrébb, nehogy meglássa valaki – intett a hátuk mögé a nő.
– De felbátorodtál, hogy egyedül odasétálnál!
– Faisaltól jobban félek.
– Elviszlek, legalább addig még együtt lehetünk.
Joanne meleg pillantást küldött a férfi felé.
Ruslan nyíltan figyelte a nőt. Tisztában volt azzal, hogy irreálisak az érzései, hogy ez az alig három hónap, amit a nő a szigeten töltött, nem lehet elég egy ilyen döntés meghozatalára, mégis, ha Kumul nem létezne, és Joanne hívná őt, vele tartana, bárhová is megy ezután.
– Mi történt Kumul anyukájával? – kérdezte tapogatózva Joanne, és Ruslan egy rövid pillanatig azt hitte, kimondta a gondolatait. – Te is pénzért vetted őt?
– Szerelmesek voltunk, de az apja nem adta volna hozzám, ha nem fizetem ki az árát. Aztán az apjuk halálával a bátyja lett a törzsi vezető, és a pálmaolaj-termelő cég vezetői azonnal kiszagolták, hogy könnyebben irányítható, mint Zidane. Timka mindig ott sürgölődött, ha követség érkezett a faluba. Én azt hittem, a hiúságát legyezi az ilyenkor rá irányuló figyelem, de rá kellett jönnöm, hogy másról van szó. A fehérek által ígért javak szédítették meg, és mire Faisal az apjuk nyomába lépett, telebeszélte a fejét, hogy szükségünk van aggregátorra, motorkerékpárra meg hűtőládákra. Meg arra a rengeteg mindenre, ami nélkül eddig csodásan megvoltunk. Most meg már nem látsz házat, ahol nincs tévé, mondjuk.
– A te házadban nem láttam.
– Kumul a többieknél nézi az adást – húzta el a száját Ruslan. – Egy nap Timka elment, hogy a saját szemével lásson egy működő pálmaolaj-ültetvényt, és elmondhassa a véneknek, hogyan élnek ott a munkások. Nekem más forrásaim is vannak, és tudom, hogy mennyire ki vannak szolgáltatva az ültetvény közelében élők a multiknak, és hogy bár Timka a munkásokkal lakik, az egyik középvezető szeretője. – Ruslan torka kiszáradt, hangja elhalt.
– Sajnálom – érintette meg a karját Joanne.
– Vártam, hogy a fickó ráunjon, és visszajöjjön hozzám. Senkinek sem mondtam, hogy tudok róla, csak most neked. Tehettem volna úgy, mintha meg sem történt volna. Már csak Kumul miatt is. De pár hete kaptam tőle egy csomagot. A munkások bérének egy részét olajban fizetik ki, ezt küldte nekem. Miután tisztában van azzal, mennyire ellenzem a monokultúra termesztést!
– Sajnálom – ismételte Joanne, és szembefordulva Ruslannal megtorpant.
– Ha egy apró darabot is eladunk az erdőből, a gyerekeink jövőjét áruljuk ki! – mondta indulatosan a férfi.
– Apa! – szaladt ki Kumul a mellettük lévő ház sötétjéből, mire Joanne összerezzent, Ruslan pedig felsóhajtott. – Mic előkészíti a dobozokat, amelyekben a pillangókat visszük holnap az ügynökségre. Segíthetek neki?
– Jól van. Ha nem vagyok otthon, mire megjössz, vacsora után irány az ágy.
Kumul kelletlen fintort vágva már szaladt volna a közösségi házba, de Joanne elkapta és maga felé fordította.
– Kumul – hadarta attól való félelmében, hogy a fiú kitépi magát az ujjai közül, és ő nem tud elbúcsúzni tőle. – Nagyon büszke vagyok arra, amit véghez vittetek a lepkékkel. Köszönöm a kedvességet és a sok segítséget, amit kaptam tőled!
– Oké – rántott a vállán a fiú, és ahogy elengedték az ujjak, elrohant.
Most Joanne-ből szakadt fel egy sóhaj. Ő is beszaladt a vendégházba, és szinte azonnal vissza is tért Ruslanhoz, karján a dzsekijével, dereka körül az övtáskájával.
– Ennyi? – nézett végig rajta a férfi.
Joanne sajnálkozva felelte:
– Holnap este már otthon leszek.

A sötét beálltával a hangok is megváltoztak. Joanne léptei tapogatózóvá váltak, ahogy a falu szélén kikötött halászcsónak felé ballagtak. A telihold hidat festett az óceánra és elegendő fényt biztosított a tájékozódáshoz. Morgásszerű üvöltés töltötte be a levegőt. Joanne közelebb húzódott Ruslanhoz, aki a derekát átölelve a füléhez hajolt.
– Nincs mitől tartanod – suttogta, mire a nő biztonságot keresve fonta a válla köré a karját. – Mindjárt a vízen leszünk.
Ami Ruslannak könnyed esti sétát jelentett, az a nőt halálra rémítette, ez is oka volt, hogy elkísérte a hajóhoz. Ajkuk egymást kereste, és határozott mozdulataival Ruslan igyekezett erőt oltani Joanne-ba.
– Bárcsak… – súgta fojtottan a nő. Ugyan nem fejezte be a mondatot, Ruslan megértette, hogy ugyanarra gondolnak.
– Te hazug ribanc! – Faisal közeledett feléjük fenyegető tartással.
A hold megvilágította az arcát, de a gyűlölettől eltorzult vonások mintha nem is a főnökéi lettek volna. Ruslan Faisal és a nő közé helyezkedett.
– Faisal – kezdte békülékenyen.
– Nem volt elég neked a húgom, a menyasszonyom is kell?
Joanne Ruslan karját megragadva a hátához simult.
– Fussunk – húzta a csónak irányába.
– Egyedül kell menned – suttogta Ruslan, miközben lassan a főnök felé emelte a két tenyerét. – Ez csak egy ártatlan…
– Láttalak benneteket! – csattant fel Faisal, miközben törzse vészjóslóan a páros felé dőlt.
– Menj, menj – sürgette Ruslan Joanne-t, aki felnyögött tehetetlenségében. – Menj már! – nézett rá a férfi. Amikor meglátta, hogy a nő hangtalanul sír, ő sem tudott tovább parancsolni a szemébe gyűlő könnyeknek.
– Én sem bánok semmit – szipogta rosszul artikuláltan Joanne, aztán elveszett tekintettel a víz felé lendült.
– Ő az enyém! – bődült el Faisal, és irányt váltott, hogy a nőt kövesse.
Ruslan a főnökre vetette magát. Halászatban edzett izmai álltak szemben az eltunyult Faisal tömegbeli fölényével. Ütés ért ütést. Ruslan szájában fémes íz szaporodott fel, csuklója megreccsent egy rosszul kivitelezett ütésben, Faisal rúgásába belesajdult az oldala, miközben kipillantott a tengerre, hogy lássa a kihajózó Joanne-t.
Faisal a földre került, alkarjával takarta az arcát Ruslan támadásától, aki zihálva állt meg felette.
– Vége. Elment – köpte a fövenyre a véres nyálát.
– Ezért megfizetsz! Mind megfizettek!
A feltápászkodó Faisal félrelökte Ruslan feléje nyújtott jobbját. Kutatva nézte a partvonalat, aztán határozottan megindult egy parton heverő kenu felé. Ruslan futva megelőzte és az útjába állt. Két öklét támadólag megemelte.
– Azt mondtam, vége!
Faisal horkantó-morgó hangot adott, de lefékezett Ruslannal szemben, aki látta rajta, ahogy vereségének tudatára ébred, és a nap folyamán először Ruslan torkát elszorította a félelem.

Másnap reggel nyomasztó érzésre riadt. Kumul hálójához sietett, aztán megnyugodva nézte a szétvetett tagokkal alvó fiát. Kilépett a házból. Vele együtt a falu is ébredezett. Szórakozottan intett azoknak, akikkel találkozott, miközben nyugtalan pillantásokkal kereste a rossz érzése forrását. Faisal háza mellett elhaladva recsegő horkolást hallott, és önkéntelenül arra gondolt, hogy a főnök csak azután horkol ilyen hangosan, ha felöntött a garatra. Talán kiitta magából a bánatot és a bosszúvágyat.
Honnan fogom tudni, hogy Joanne sikeresen elérte a találkozási pontot? – merült fel benne a kérdés, és vele egy időben a válasz: a nő üzenetet fog hagyni a hajóján.
Nem talált semmi gyanúsat a faluban, ezért a lepkeházak felé haladt. Sejtette, hogy Micet ott találja, ahogy a napkeltekor még lelassult lepkéket dobozolja. Biztos elkél nála a segítség. Ráfordult az erdőszakaszra, és majdnem beleütközött a dermedten álló Micbe.
– Oda az egész – nézett rá Mic tanácstalan értetlenséggel.
Ruslan megszédült. A tenyerébe temette az arcát, hogy ne kelljen látnia a pusztítást. A lepkeházak szétdobálva hevertek, a felnevelt lepkék teteme a kitaposott füvet pettyezte. Ruslan leguggolt, hogy a rátörő sötétség maga alá ne gyűrje. Mind megfizettek! – visszhangzott az agyában Faisal fenyegetése, és Kumulra gondolt.