Interjú Reviczky Katalinnal
INTERJÚ REVICZKY KATALINNAL
A mostani Szemléző anyagának összeállításánál az óvatosság vezetett, s a témaadó könyv (Szerelmem Abbázia – „Tengerre magyar”) alapos olvasása után fogalmaztam meg kérdéseimet. A kötetet a kiadótól (Szülőföld, Farkas Csaba) kaptam meg, amely egy általam kevésbé ismert világba vezetett, s tudtam tanulni történelmet, hazafiságot (nosztalgia nélkül) és emberséget. Olyan érzelmi töltést ad a könyv, amit nem lehet elfelejteni. Nem véletlen. A szerző neve annak is ismerősnek cseng, aki keveset hallott róla. Beleszületett az egyik legősibb magyar történelmi családba, sorsuk egy kicsit az ő sorsa is, s kitartása magyarsága mellett generációknak adhat példát. Reviczky Katalinnal beszélgetve különleges tükörből láthatjuk, ismerhetjük meg az igazi, önzetlen hazaszeretetet. Az egykor nagyobb szülőföldünk „illatát”!
– Úgy tudom, a háború utáni Magyarországon született, és gyermekkorát is itt töltötte, de származása miatt itthon megbélyegzett volt a kommunista diktatúra politikai elnyomása alatt. Hogyan emlékezik vissza ezekre az évekre?
– A Szerelmem Abbázia – „Tengerre magyar!” a 17. könyvem. Négyet írtam, egy ifjúsági könyvet Mátyás király tréfái címmel, majd az Amit nem lehet elfelejteni – Habsburgok, diplomácia, utazások címűit a Bécsben töltött 35 évemről (diplomáciai és kulturális munkámról, politikusokról, világhírű művészbarátokról, széptevőkről, menedzseri munkámról, különleges utazásaimról, VIP-művészekről, akiket az operabálokba hoztam, és a meghívott kiállításokról a Szépművészeti Múzeumba, aminek több mint tíz éven át külföldi szakmai tanácsadója voltam). A Paprika a kávéban – szkeccsek, anekdoták, novellák magyar és osztrák kávéházi írókról című könyvem a kávéházak kialakulását, a kávéház és az irodalmi műhely összefüggéseit taglalja. Bemutatja a kávéházi életet mint életérzést; tartalmaz egy hangjátékot, ami nekrológ Molnár Ferencről, a legsikeresebb magyar íróról. Vidám szkeccsrészletekkel szórakoztat, de nosztalgikus is egyben, hiszen a századfordulón fénykorát élt kávéházi élet megszűnt, nemcsak Pesten, de Bécsben, Prágában, Velencében, Triesztben is. Az azt éltető, részben ott nevelkedett polgári réteget megszüntették. A Szerelmem Abbázia indítéka részben a személyes emlék (nagymamám csodás csipkeruháira, amilyeneket az arisztokrácia, a nagypolgárság hölgyei viseltek. A nagyszüleim édesapámmal ott nyaraltak, mint ahogy mi is unokánkkal). A másik szempont érzelmi: bosszantó, hogy ma már szinte senki nem érti meg az Abbázia, Fiume neveket, ma már csak Opatija és Rijeka létezik. Pedig micsoda fénykort mondhatott magáénak a kétfejű sas két féltekéje, a Magyar Királyság a nemzetközi kereskedelem kiépítésével, hajóflottánkkal, kikötőinkkel, magyar-olasz matrózképzéssel!
Országunk mennyi neves történelmi személyisége tevékenykedett Fiumében a közigazgatásban, kereskedelmi, színházi és kulturális életben! Mennyi neves művészünk merített ott ihletet, gyógyult vagy pihent Abbáziában! Végül nem feledkezhetünk meg a számos magyar orvosról, akik a gyógyászatban, gyermekszanatóriumokban dolgoztak. Célom a könyvvel nemcsak felidézni a „boldog békeidőket”, de felidézni országunk dicső múltját, amire joggal lehetünk büszkék; nem szabad felednünk, és ápolni kell hagyományainkat. Giuseppe di Lampedusa olasz író megállapítása, hogy akkor élő egy történelmi család (hozzáteszem: nemzet), ha ápolja a hagyományait, fenntartja azokat. Nos, ezt szeretném én is javasolni!
Igen, családnevem sokaknak ismerős lehet, hiszen beleszülettem az egyik legrégibb magyar történelmi családba (mely 1272-ből származik Bánócról, a Felvidékről), számtalan nevezetes személyisége tevékenykedett a közigazgatásban, a honvédelemben, a kultúrában és a vallás területén. Sokaknak a neve nemzetközileg is ismert: pl. gróf Revisnyei Reviczky Károly, aki Mária Terézia diplomatája volt, keletkutató, 22 nyelven beszélt, írt, fordított, összegyűjtötte és kiadta elsőként Háfiz perzsa költő munkáit, ezzel hozzáférhetővé téve azt a nyugati irodalmi élet számára. Vagy gróf Revisnyei Reviczky Ádám, aki itthon főispán, akadémiai alapító és igazgatósági tag lett, majd a Monarchia udvari kancellárja I. Ferdinánd császár idején, aki a pozsonyi országgyűlésen (1832–1836) elfogadtatta a magyar nyelv hivatali nyelvként történő használatát, támogatta a Játékszín létrehozatalát, Széchenyi javaslatait stb. Nem utolsósorban nagyapám, R. Reviczky Imre neve is ismert, emléktáblája ott van a világ valamennyi holokauszt-emlékhelyén; 1943–1944-ben mint egész Észak-Erdély katonai parancsnoka több mint 40–50 ezer munkaszolgálatos (zsidó és nemzeti kisebbségi képviselő) volt a keze alatt, akiket minden lehetséges módon és eszközzel megmentett a koncentrációs táborok borzalmaitól, a haláltáborok elől. A humanista és mélyen vallásos ezredesre Sopronkőhida várt, ahonnan a szovjetek bejövetelekor fellépett káosz alkalmával megszöktették. Amikor a kommunizmusban elbocsátották egy napon az ugyancsak hivatásos katonatiszt édesapámmal, és kenyér nélkül maradt a család, még a nyugdíját is elvették. A Vörösmarty utca 38. alatti szenespincében dolgozott 75%-os hadirokkantként.
Amikor 1957 elején elhunyt, a hír bejárta a világot, mindenhonnan jöttek táviratok, újságcikkek. Több könyv ír életéről és tetteiről, többek között apám Vesztes háborúk – megnyert csaták című könyve, család- és haditudósító-regény, melyet több nyelvre lefordítottak. Édesapám 1993-ban magas osztrák állami kitüntetést kapott könyvéért.
A két Horthy-katonatiszt miatt én is éreztem iskolás koromban, hogy a család persona non grata. Kitűnő eredményeim, országos nyelvi versenyek megnyerése ellenére többször is elutasították egyetemi felvételemet; a tanítás már másfél hónapja ment, amikor a Népszabadság párttitkárának támogatásával (aki tisztelte nagyapámat és életét) felvettek német–orosz tanári szakra.
Hazaszeretet: ’56-ban elmehettünk volna, de nagyapám kijelentette, hogy „magyarnak születtünk, nem áruljuk el a hazát!”. Én a háború után születtem Mátészalkán, amikor apám ott szolgált, nagyapám pedig katonai parancsnok volt. Gyerekkorom érdekességei: októberi keresztelőmkor kemény tél volt, nagyapám kocsija éppen elromlott, így az orosz katonai parancsnok (aki szintén nagyon tisztelte nagyapámat) felajánlotta hintóját. Négylovas hintón vittek szüleim a templomba megkeresztelni. Más: 9–10 éves voltam, amikor nagyapám temetésekor Kádár engedélyezte egy külön gép bejövetelét Izraelből, jöttek az egykori megmentettjei, tisztelői minden égtájról. Halála előtt még egyszer felvehette az uniformist, és eleget tehetett egy erdélyi meghívásnak. Hihetetlen volt, emberek százai szaladtak a megállni készülő vonat mellett, úgy ünnepelték nagyapámat.
– Soha nem hagyta el az országot. Diplomataként Ausztriában, elsősorban Bécsben élt hosszú időn át. Életének és nemzetközi karrierjének főbb állomásai is a külföldre költözése után alakultak. Ám ne szaladjunk ennyire előre! Arra vagyok kíváncsi, hogyan élte meg ezt az átmeneti időszakot? Nem lehetett könnyű! Mit is jelentett a családi háttér és a Reviczky név odakint?
– Soha nem hagytam el az országot [végleg], hanem az ún. politikai nyitás után, 1989 végén a Külügyminisztérium küldött ki diplomataként Bécsbe – osztrák belpolitika, kultúra és sajtó voltak területeim. Nevem miatt, és mert mint MTI-s újságíró már több politikus is ismert, nagy szeretettel fogadtak az osztrákok. Olyan dolgokat csináltam, amilyeneket még a Collegium Hungaricum sem tudott: kivittem az Operaház A makrancos kata balettjét, soirée-kat (francia estélyeket) rendeztem, jótékonysági koncerteket a Pető Intézet szpasztikus (izommerevedéses) gyermekei támogatására, operettesteket – az egyikre a Hofburgban például Bécs érseke is eljött, szóval nagyszerű időszak volt.
Hat évig dolgoztam diplomataként, még a világkiállításért is lobbiztam, azután kiváltam a külügyből, és megalapítottam egy osztrák-magyar kulturális egyesületet, amelynek az égisze alatt művészmenedzsmenttel foglalkoztam. Világsztárok lettek barátaim, fantasztikus utazásaim voltak, kiállításokat közvetítettem, Picasso-unokáktól kezdve Fernando Boteroig, Gerhard Richtertől Diego Rivera unokájáig sok országot bejártam. Gina Lollobrigida meghívott római villájába, Botero Mexikóba és kolumbiai körútra, Málta idegenforgalmi főnöke filmezésre – sok filmet is forgattam Olaszországban, Spanyolországban, Ausztriában és Máltán a Duna TV-nek. Bécsben éltem 30–35 évig, de onnan rengeteget utaztam újságíróként, és forgattam ezeket a kultúrtörténeti filmeket.
– Olvasom, hogy a fogadó ország diplomatájaként az évek során kivívta Ausztria és Európa elismerését. Kulturális menedzserként és művészeti közvetítőként kiemelkedő tevékenységet végzett, utazó újságíróként a világ számos pontján dolgozott. Közben nem felejtette el, mire kötelezte a hazaszeretete. Diplomataként gondosan szőtte a kapcsolatokat a hazai kulturális élettel, szervezte az operabálok VIP-vendégeit, de a világ számtalan országában szeretettel fogadták, számítottak közreműködésére. Néhány fontos adalékkal segítse megismerni ezeket a tevékenységeit!
– Diplomataként arra törekedtem, hogy a magyar politikusokat és művészeket megismertessem az osztrákokkal, partnereikkel: például 11 államtitkárt hívattam meg továbbképzésre a Politikai Akadémiára, szerepeltettem őket a különféle médiumokban, a külügyminisztert meghívattam az ORF-be (televízió), fogadásokra és koncertekre összehoztam egymással osztrák és magyar művészeket. A bécsi operabálokról filmbeszámolókat készítettem a magyar TV-nek, a budapesti Operabálokba meghívott vendégeim között pedig olyanok voltak, mint Lollobrigida, Franco Nero, Clayderman, Ornella Muti, a híres osztrák fiúkórus, a Wiener Sängerknaben, Heinz Zednik és Walter Berry, a Staatsoper művészei.
– Úgy tudom, 11 könyve jelent meg eddig. Őszintén bevallva, nem ismerem mélységükben írásait, s úgy gondolom, az A Hetedik olvasói is hasonló tájékozottsággal bírnak. Röviden mutassa be írói pályafutását és a könyveit! Azt is, „Amit nem lehet elfelejteni”!
– Összesen 17 könyvem jelent meg, tudtommal a Széchényi Könyvtár tízet tart nyilván, a többi – fordítások főleg – Bécsben és Németországban jelent meg. Amit nem lehet elfelejteni – erről már szóltam a bevezetőben.
Megemlítenék még olyan érdekes fordításokat, mint az Esterházy-kincstár című művet, amit németre fordítottam, a burgenlandi TV bemutatta, ott volt az egész történelmi család Ausztriában és a közelben élő valamennyi tagja. Egy másik mű, amit pedig magyarra fordítottam, a Sisi szépségreceptjei, vagy Marcel Prawy, a híres operaguru könyve a Straussokról. Rendkívüli szépségű dokumentáció a könyv, ajánlottam 2. kiadásra a tavalyi Strauss-évforduló alkalmával, de sajnos süket fülekre találtam (nem a Szülőföld Kiadóról van szó).
– Térjünk rá a most megjelent kötetre, a Szerelmem Abbázia címűre, melynek alcíme is izgalmas. Hogy miért? A reformkori tengeri kijárat és Fiume fejlesztése körül Kossuth Lajos és Széchenyi István szoros eszmei közösségben álltak, ami miatt a híres jelszót gyakran tévesen utóbbinak tulajdonítják. Bár a mondat eredetileg Kossuth tollából származik, a 19. századi sajtóviták és közös politikai céljaik következtében a két államférfi munkássága és látásmódja mára összeforrt a közemlékezetben.
Szerelmem Abbázia – „Tengerre magyar!” – Az „Abbázia” név az egyetlen, sok száz évvel ezelőtt már ott állt kolostorról kapta nevét. Lehet, hogy valakinek a füle számára Kossuth történelmi felszólítása ma kissé irredentának hangzik, de nem az, vagy Kossuthot is annak tartják? Egy biztos: Kossuth mondása volt, aki e felszólítással is a nemzeti öntudatra hívott fel, sőt buzdított. Fiume a Magyar Királyság kapuja lett a világ felé: Port Saidtól New Yorkig, Londontól Indiáig kereskedtünk, 124 hajóból állt a magyar kereskedelmi hajóflotta, Londonba vittünk gabonát, a tengerentúlról hoztuk a kakaót, Európa 10. legjelentősebb kereskedelmi kikötője lett Fiume. A kikötők fejlesztése, a tengerészképzés mind olyan téma, ami növelte jelentőségünket. Nem kívánom itt összehasonlítani Kossuthot és Széchenyit, mindketten fontosak voltak az országnak, de más-más volt a szemléletük. Kossuthban több volt a nemzeti szellemből, Széchenyi pedig ugyancsak az ország fejlesztése érdekében vetette be nemegyzer saját vagyonát is, ugyanakkor nemzetközi volt a „rálátása” a politikára, nyilván a származásának köszönhetően is.
Amikor először vettem a kezembe a kötetet, azonnal feltűnt a szerkesztés összhangja a borítóképpel: a kissé búcsúzva nosztalgiázó párral az elején, s a két jövőbe néző matrózzal a hátsó borítón. Gondolom, nem véletlen egyik sem. A két részre bontott könyv 21 fejezete bőven tárgyalja a múltat, megállva kissé a közelmúltban, elidőzve az árnyoldalaknál, híres vendégek életével s a nagypolgárság napjaival. Honnan a forrás? Mit üzen ezzel a napjaink emberének?
– A borítókép-választás az én ötletem volt, örülök, hogy érződik a szándékom: valóban, az abbáziai fénykornak megfelelő stílusba öltözött pár a távolba néz, és azon mereng, hogy a régi békeidők tovaszálltak.
Ahogy az ókori görög filozófus, Hérakleitosz is mondta: „nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni”. Azok az idők nem ismétlődnek meg, eltűntek, akárcsak a pár előtt a parton álló kislányszobor elődje, a Madonna del Mare, kinek aranyozott szobrát a Szt. Jakab-kolostor előtti kis kápolnában állították fel, hogy emlékeztessen egy emberáldozatot követelő tragédiára, a tenger szépsége melletti veszélyekre. A két matróz a hátsó borítón egyébként szintén a múltba tekint: nincs már tengerészképzés a Magyar Királyi Tengerészeti Akadémián, illetve a császári és királyi Haditengerészeti Akadémián, csupán az egykori épület emlékeztet rá. A fotók egy részét egyébként a Hadtörténeti Intézettől kaptam, akárcsak az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettől is néhányat. Hogy kollázsban, nem egyszer a régit a mai mellé állítva tüntessük fel, ugyancsak szerénységem ötlete volt, de a tördelőszerkesztő dicséretére legyen mondva, szerencsésen valósította meg az ötletet.
– A könyvben finoman utal a mondén nagyvilági, előkelő vagy társasági körre. Olyan emberekre mondják ezt, akik jól ismerik és élvezik a magasabb társadalmi életet, otthonosan mozognak a szalonokban, és adnak a megjelenésükre. Ön ebben a körben nőtt fel, fontos a véleménye napjaink társadalmi életéről, kapcsolatairól.
– Valóban azt állították anno a források, hogy Abbázia mondén volt. Valójában soha nem volt az. Megvoltak a társasági élet szabályai, a „flangálás” a német flanieren szóból, azaz séta a Lungomarén, a szállodák előtt, a napközbeni legalább hat átöltözés, hiszen minden alkalomra más öltözék kellett – és ezeket a szokásokat nemcsak az arisztokraták tartották be, de a nagypolgárság képviselői is. A mediterrán tengerpart, a pálma- és babérligetek, a palotaszállók és villák békebeli stílusa, a gyógyulás csábítása és a la dolce far niente, az édes semmittevés művészete persze vastag bukszát igényelt, ami eleve megszűrte a látogatók, gyógyulni vágyók körét. A kétfejű sas osztrák feje ügyesen menedzselte Abbáziát mind a Habsburgok bevonásával, mind a sajtó ügyes használatával. Kétségtelen, hogy Abbázia Brighton, Monte-Carlo, Karlovy Vary vetélytársa lett. Oldtimer-bemutatókat, nemzetközi sakkpartikat, csónakversenyeket rendeztek; nem utolsósorban az olyan történelmi találkozók, mint Ferenc József és Vilmos német császár találkozása, vagy a világhírű táncosnő, Isadora Duncan látogatása gondoskodtak a „bennszülött népesség” szórakoztatásáról. Ma azt mondhatnánk: „nagy port vertek fel”. A mai fotókat mind én lőttem, hisz a könyvemmel kapcsolatban is többször voltam Abbáziában és Fiumében.
– Sok emlékezetes pillanatot élt át íróként, diplomataként, az ország kulturális mindeneseként itthon és külföldön egyaránt. Beszéljen néhány személyes élményéről, legyen szíves!
– Emlékezetes pillanatok – számtalan volt! A kiválasztás, hogy mit idézzek fel, nem könnyű! Talán néhány szélsőséges példa:
Még gyerekkoromban, amikor láttam nagyapám temetését, a rengeteg embert, a három katolikus papot, a zsidó rabbit, a Kapisztrán Gyermekkórust, hallottam a Takarodó hangjait és Händel Júdás Makkabeus című oratóriumából a részletet, hogy „Ó, nézd a hőst! ...” Nagyapám valóban az volt, temetése az igazi vallási tolerancia jegyében történt. Vagy amikor Mindszenty hazahozatalakor az intézőbizottság tagja voltam, és a két ország nyilvánossága előtt tolmácsoltam az osztrák és a magyar külügyminiszternek. Amikor Habsburg Ottó felkérésére én szerveztem meg az első magyar képviselő-delegációt a strasbourgi Európai Parlamentbe, és találkoztam, beszélgettem Giscard d’Estaing-gel, aki 1974 és 1981 között Franciaország köztársasági elnöke volt. Amikor a Hollywoodban is elismert osztrák színész, Klaus Maria Brandauer filmszerepet ajánlott nekem. Volt, hogy a bogotái Aranymúzeumban exkluzív éjszakai vezetésen mutatta meg férjemnek és nekem a múzeum igazgatónője a múzeum csodáit.
– Gondolom, nem hagyja abba egyik tevékenységét sem. Milyen elképzelései vannak a jövőt illetően?
– Kedves kérdés, de válaszom a Jóistentől függ: van új könyvtervem, kérdés, be fogom-e tudni fejezni?
– Köszönöm türelmét, pozitív hozzáállását és nem utolsósorban az izgalmas válaszait! Különleges világba nyerhet betekintést az olvasó, s talán veszi a fáradságot, s a könyvek kapcsán közelebb is kerül az írónő által megírt, egykor meghitt világhoz. Nagy szükség van erre hajdani traumáink feldolgozásához, a múltunk jobb megértéséhez. Köszönöm Farkas Csabának, a Szülőföld Kiadó vezetőjének, hogy felhívta a figyelmemet nemcsak a könyvre, de a szerzőre is! Elolvastam a könyvet (néhány fejezetét többször is), ajánlom saját könyvtárunk gazdagítására, magyarságunk múltjának megértésére! „Tengerre, magyar!”
Szerelmem, Abbázia - Tengerre Magyar!
A könyv fedlapja
Fernando Botero világhírű kolumbiai festő és szobrász
80. születésnapját ünnepeltük Mexikóban
Franco Neroval, aki szintén vendégem volt az operabálon
Toulouse Lautrec kastélyában idős grófnő rokonával
Franciaországban
Mindszenty biboros hazahozatalakor tartott rendezvényen Dr.Alois Mock osztrák külügyminiszterrel
Gina Lollobrigidával,amikor vendégem volt a budapesti operabálon