Honnan- hová

Honnan- hová

Honnan indultam, és hová jutottam? A kérdés első felére könnyű a válasz. Egyszerű spirálfüzet volt az első titkos társ - abba rajzoltam a világról alkotott gondolataimat, saját árnyképeimet, és kérdéseimet, melyek akkor még nem vártak válaszra. Sokáig úgy tűnt, hogy így is marad. Ugyan kit érdekelne az, hogy én hogyan látom a világot?
Ahogy telt az idő, a lapok gyorsan beteltek - jött a következő füzet, majd csendesen megjelent egy öreg számítógép, hogy magához vegye a történetek stafétáját. Ez már nagy lépés volt, hiszen a füzetből átkerült egy másik térbe, még ha az akkor ismét egy végállomásnak tűnt.
Kerestem a billentyűk között az elveszett betűket, s közben gondolatfoszlányok szálltak tova az éterben, amiket utána hiába kerestem a fejemben és a lelkemben. Elmentek köszönés nélkül. Minden egyes oldal megszületése hosszú vajúdás volt, és ha nem lett volna körülöttem a családom - mint szelíd, bátorító szurkolók - talán dühösen letettem volna a tollat. Vagyis a billentyűk unszolását, és helyette kitaláltam volna valami mást. De ők néha bólogatva, néha csodálkozva - „Ezt meg honnan szedted? -”, de olvasták tovább, és ez mindig egy lépéssel előre vitt.
Ma már könnyebben verem a ritmust a billentyűkön. Megtanultam „olvasni a sorok között”, hogy hogyan szóljak ahhoz, aki egyszer elolvassa őket. A félreütések játékosan megszelídülnek, és az írás megy tovább a maga útján, és néha célba is ér. Mert megértik és azonosulnak vele.
És hová jutottam?
Nos... ez már nehezebb kérdés. Talán félúton járok. Már merem leírni, amit érzek, amit látok, amit gondolok. Mert ha csak félénken célozgatok a mondandómra, akkor mi értelme van az egésznek? Ha valakinek nem tetszik - szabad tovább lépni. Sőt, ha sejtem, hogy érzékenyebb húrokat pendítettem meg, én magam kínálom fel a kilépés csendes lehetőségét. Csak elvétve élnek vele, mert talán megsejtik, hogy őszintén mondom el azt, amit érzek. Mire mennék a homályos körmondatokkal? Vagy ne adj ég, az elhallgatott igazságokkal.
Nincsen bennem félelem, mikor elküldök egy írást. Mert nincs megrendelés, nincs direktíva. Csak gondolat van - őszinte, tiszta, enyém. Ha valamelyik nem jutott túl a kritikus szűrőjén, akkor azt is tudomásul vettem. Ő mindezt kívülről látja, és ami nekem szubjektív - én írtam -, az neki objektív megközelítés.
Ha találkozol velem, ugyanazt mondom, mint amit leírtam. A kritikát óvatosan kezelem. Ha segít, akkor meggondolom, ha rombol, akkor kívül tágasabb. Csak annak szavát fogadom el, aki azonos mezőn jár velem - hasonló érzékenységgel, szándékkal. A destruktív szavak, melyek gyakran bújtatott szándékkal érkeznek, nem találnak otthont nálam. Mára megtanultam ezeket is kezelni, bár komoly belső harcok árán jutottam el idáig.
És a cél?
Nem tudom. A keleti bölcsek szerint az út a fontos - nem a cél. Legyen nekik igazuk. Bár, ha a maratoni futó nem ér célba – Pheidippidész – akkor ma senki sem futna ennek az emlékére. Hát...mindig van egy első…, mondta az örömlány a püspöknek...
Min dolgozom éppen? A negyedik könyvemen. Már nem sietek, ha itt ér véget, akkor ebben ennyi volt. És bár kevésnek tűnhet - de ha tudod, hogy évtizedeken át némán figyeltem a világot, és azt hittem, írni csak a nagyoknak szabad…, nos akkor már billen a mérleg nyelve. Nem volt önbecsülésem, hogy rájöjjek - és más sem igazán bátorított - hogy az írás mindig szól valakinek, vagy valakiknek, mert sokan élünk ezen a világon, és lehetnek hasonló sorsok.
A „nagyok” - a híres írók - szárnyakat kaptak egy olyan világból, amely elismerte és támogatta őket. Én sokáig csak néztem ezt a világszínpadot, míg el nem kezdtek megjelenni önéletrajzi ihletésű, olykor ponyvás történetek. Ott, akkor elbizonytalanodtam. Talán én láttam rosszul…
Mi van, ha ezt én is tudom?
Nos, hogy tudom-e… már ez sem központi kérdés.
Írok és mesélek, vagy fordítva? Hm...
Aztán repedezni kezdett bennem a hallgatás burka. Már nem tudtam elhallgattatni, ami bennem éledezett. Főleg akkor, amikor rájöttem: sokszor mások írnak helyettük - mert a gondolatok összeillesztése már nem adatott meg nekik. Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem írni. Helyettem senki sem írt egyetlen sort sem, ha tévedek akkor az az enyém egyedül. A történetek alakot öltöttek, és világokat építettek.
Eleinte szétszórt volt minden. Nem tudtam, milyen műfajban találom meg magam. De lassan derengeni kezdett az ég alja. A naplóregény világa hívott először, majd a novellák, elbeszélések kavargó szigetei. A naplóregény az addigi életem összegzése lett, amit követett a tágabb és sokszor meg nem értett külvilág.
A versek csak később jöttek, mert úgy éreztem, hogy ahhoz még érnem kell. A témák olykor rejtőzködnek. Csak lassan bomlanak ki, már nem akarok mindent leírni, csak amivel segítek vagy utat mutathatok.
Napi apró történések - bosszúságok - löknek ki az alkotói áramlatból. Pedig mindig elhatározom, hogy már nem számítanak. És dehogynem! De ha visszatalálok önmagamhoz, akkor megint jöhet a következő vers vagy novella.
És hogy most éppen miről írok?
A kilenc kapuról.
A lélek kilenc ajtajáról.
Mélyen, mélységesen mélyen csillog a lélek kútja. És éppen ez benne a gyönyörű. A kilenc mágikus szám – igen a három és a hét is –, de mindegyiknek más a jelentése. A kilenc végzetes, mert az utolsó ajtót soha nem szabad kinyitni.
Nem az apokalipszis miatt, és nem vágtat a négy lovas sem, hanem azért, mert itt vannak azok az életek, amiknek itt is a helyük. A homályban, az örök sötétségben. A titkok lelakatolt szekrényében, mert ha kinyitod, akkor rombol és kárhozatba taszít.