Kapaszkodó gyapjúszálak
Kapaszkodó gyapjúszálak
Nem szoktunk karácsonyi ajándékot adni egymásnak. Ledöbbentett Ica csatolmányt tartalmazó levele: ajándékutalvány kétnapos babavarró tanfolyamra.
Hogy mi?! Életemben nem varrtam, nincs is kézügyességem, én vagyok a kétbalkezesség maga! Most mit kezdjek vele? Mit mondjak Icának? Nyilván megköszönöm, de azután?
Muszáj lesz elmennem a foglalkozásra, Ica joggal vár majd beszámolót róla.
Meglepett félresikerült ajándéka, gyerekkorom óta ismer, együtt voltunk hercegnők, szerelmes csitrik, megcsalt fiatal nők, feleségek, anyák.
Az érettségi után létrejött távolság ellenére mindent megosztunk egymással, a gondjainkat, az anya-feleség-dolgozó nő Bermuda háromszögében elvesző álmainkat.
Ritkán találkozunk. Három éve jártam nála, amikor a férje itt hagyott bennünket. Aztán fél éve már sokkal vidámabb apropóból látogattam meg, megszületett az unokája.
Ő most mérföldekkel a föld fölött lebeg, én meg itt alant senyvedek. Kirepült a kisebbik lányom is, magunk maradtunk a férjemmel a kongó, steril házban. Sok lett az üresjárat, amit több-kevesebb sikerrel próbálok kitölteni. Mindenféle új hobbiba belefogok, de semmi sem köt le igazán. Életközépi válság, úgymond. Icával sírva-nevetve sztorizunk erről az új helyzetről is.
Jobb lesz minél hamarabb letudni ezt a varrós dolgot. Holnap jelentkezem is Aledinél, a foglalkozás vezetőjénél, Waldorf babát varrni, jelentsen az bármit is. Waldorf iskoláról hallottam már, tudom hogy fontos számukra a művészi nevelés.
Hát az én babám majd minden lesz, csak nem művészi.
Nehezen találtam meg a címet, sosem tájékozódtam jól.
Mosolygós, ötvenes nő vezetett le a műhelybe, ahol fehér asztalok, rengeteg textil, süteményillat és zsizsegő hölgytársaság várt. Két fiatal – egyikük pocakos kismama –, egy korombeli és két nyugdíjaskorú. Vegyesfelvágott. Miről fogunk beszélni egymással két napon át?
Zavartan ültem le a kijelölt varrógép mögé. Mit fogok én itt csinálni, azt sem tudom hogy kell nyomni a pedált. Szerencsére nem jutott időm belekeseredni a szokatlan helyzetbe, rögtön munkához láttunk.
Meglepetésemre a puha, barikaillatú gyapjú másfél óra után formás babafejjé alakult a kezem közt, még pisze orrocskája is lett.
– Kinek készíted? – érdeklődött kedvesen a mellettem ülő.
– Nem is tudom. Unokám még nincs. Azt hiszem ő az én babám lesz. Nagyon ciki?
– Jaj, dehogy! Gyakran az is magának készíti az elsőt, akinek van kisgyereke, unokája – nevettek. – Nehéz megválni tőlük.
Ugyan már – én nem fogok érzelmileg kötődni egy rongybabához.
Nap végére a csapat egy egységgé nemezelődött, összefogott bennünket a közös szenvedély. Játszottunk, megszűnt körülöttünk a valóság, a külvilág.
A félszuterénben kialakított műhelyben nem volt térerő, senki sem nyomkodja a mobilját.
Egymásra figyeltve beszélgettünk. Hogy miről? Igazán fontos kérdésekről, például, hogy szőke vagy vörösesbarna fonalból készüljön a babám haja.
Délutánra karját, lábát vidáman lóbálva testet öltött a baba. Kék szemet, fülig érő mosolygós szájat hímeztem neki. Hímeztem. Én. Egyelőre kopaszka, de már így is egészen formás.
Másnap már vargabetűk nélkül értem a helyszínre, és feldobva, izgatottan fogtam hozzá, hogy felöltöztessem a leányzót. Apró, bordó virágos zöld anyagból pörgős szoknyás egyberuhát készítettem rá. Remekül illik a lányokkal közösen választott vöröses fonalhoz.
Ez a nap is észrevétlenül repült el, még ebédelni sem volt időm. Dupla haszon: alkotás és diéta egyben.
Bár mindannyian ugyanazt a mintát használtuk, a babák más-más karakterűek lettek. Kicsit mindegyik a készítőjére hasonlít. Szabódva, de büszkén mutogattuk őket egymásnak.
– Csodás lett! – érkezett az enyémre is az elismerés.
– Nem csálé a szája?
– Á, nem! Mi sem vagyunk szimmetrikusak, ez így tökéletes.
Magam is így gondolom.
Különös megkönnyebbülés szállt rám hazafelé, nem is emlékszem mikor volt utoljára ilyen tiszta, „üres” a fejem.
Egy kupac anyagot simogattam, varrogattam 10 órán keresztül, hogy végül egyszeri és megismételhetetlen tárgy szülessen belőle. Tárgy?! Lelke van, és nem csupán az én lelkem lenyomata. Benne van Aledi, aki éveken át szerkesztette, pontosította a mintáját. És benne vagyunk mi, akik kiszakítottuk magunkat a mindennapokból erre a közös alkotós hétvégére. Összekapaszkodtunk, mint a gyapjúszálak.
– Megkaptad a fotót? Mit szólsz? Hát nem a világ legtündéribb babája?
– Ha nem tudnám, el sem hinném, hogy magad készítetted. A pofikája, a zöld ruhája! Imádom, csoda szép lett.
Ismerem Ica hangját, őszinte a dicséret.
– Jövő hónapban is megyek. Figyelj, mi az unokád kedvenc színe? És Ica… Köszönöm.