Hős képzeletek

Hős képzeletek

„Nem hiszem én az egy istent; hiszem az ezer istent”
                                                   (Babits: Hiszekegy)

Kárpátok gyönyörű zöld tája ölel kebelére,
mégis a vágy mocorog lelkemben, messzi Göröghon,
űz ez az óhaj a nimfákkal teli szép szigetedre.
Megbabonázott ókori tájad, múltad, erényed.
Hősként lenne talán jó élni ma át a legendád:

Várni a fényre, a százujjúra, mi Hélioszé mind.
Néreiszekkel tiszta folyódban fürdeni reggel.
Felhőabroszon égilakókkal fönt lakomázni.
Lesni Athéné bölcs szavait, mert élni csak úgy jó.
Lejteni táncot, Apollón lantja, ha szólna a szélben.
Aphroditéra tekintve csodálni a nőt, aki legszebb:
éroszi nyíltól megsebesítve is újra, meg újra
vágyni az ékét, és ami sejlik elő tunikából.
Lázas ölekben oly enyhet lelni, mi hősöket illet.
Férfi reményként félni a szűz lány, Artemisz íját.
Héra kegyét s jó indulatát is bírni szerényen.
Este mulatni a víg Dionüszosz sátra zugában.
Tudni, hogyan lesz tűzből-vasból nagyszerű fegyver,
mesteri kézzel Héphaisztosz hogy bánik az érccel.
Látni Olümposz düh teli, bősz ura égi erélyét,
s lépni nyomába, mi Hellén part fövenyén ma is ott van.

Messzi Görögföld, ókori mintád megbabonázott:
Hozzám küldte Homérosz a bátor, jóeszű harcost.
Kallimakhosznak himnusza folyvást zeng körülöttem.
Bort iszogatva Anakreón mámora búg a fejemben.
Forró éjjeleken delejez buja szapphói ének.
Múzsák, így ti közétek visz hős képzeletem most!