Lélekfillérek

Lélekfillérek

Fövényi Sándor emlékére

Közhelyszerű

Magam ma megint becsaptam, és meggyőztem,
hogy nincs semminek, de semminek se vége;
állva csak a köddé kent kanálisgőzben,
mint aki kész az újabb szerepcserére.

Jól tudva, hogy a szégyenérzet szétrág majd,
mint aki bosszút, csak magam ellen forral;
szememben a kihullni készülő világgal,
és a markomban, a szorongó sikollyal.

Jól tudva, hogy meghalnom se lenne könnyebb,
húzva meg magam, valami eldugott zugba;
hogy megpihenhessenek bennem a könnyek,
mint aki ölelkezni már magával se tudna.

Mint akit el már a szerelem sem vakít,
kiben egyre szűkszavúbb már az értelem;
kókler hatásvadászként bohóckodva itt,
búcsúztatva el, hogy Te se legyél nekem.

Apám és a szenteste

Mint akit nem illetnek már emberi jogok,
mint aki föl- már csak lefeküdni kelek;
míg a vörösborom mellett felszipogok,
kinek szívéből kiszökött már a meleg.

Hozzá az elviselhetetlenhez szokva,
mint aki mellett élőként Te se férsz el;
kapaszkodva meg a csillagrojtokba,
homlokomon, csókod helyett a holdpenésszel.

Készen az újabb próbára és szerepre,
mint aki az utolsó szóval sem élek;
a fénytörmelékeket lyukas kosaramba szedve
maradjanak csak mosatlanul a remények.

Szólva hozzád, a magasabb csúcsok felől,
hol már csak a férgek neszezése hallik;
hogy tovább meneküljek az árnyékok elől,
hogy eljuthassak a ráckevei parkig.

Magamat dobva égni rá

Mondd, meg nem írt verseimből, mit hinnél el,
hogy bennük mi válhatna még valóra;
a kezemben egy pincehideg dinnyével,
míg a bolondját járatja velem az óra.

Nem csípve már, csak lebegve, mint a lepke,
tudva, hogy a valóságban van a hiba;
bele, a félhomályba tekeredve,
utolsót harapva a citromos nápolyiba.

Mint aki csókot már magamnak sem adok,
mint aki örül, hogy már téged se láthat;
tudva, hogy ki nem nyílnak már az ablakok,
hogy az áhítat sem bont bennem már sátrat.

Beszedve a méregből az utolsó adagom,
emlékezve vissza, a számat levarrva;
mikor a vágyam szaladt szét a hajadon,
mikor kapható voltam még egy-egy rőzsedalra.

Rozsdás kalitka

Mondd, hová lett a csodálat, az áhítat,
hogy elém a szőnyeget miért nem teríted;
vagy szeded össze a szétdobált ruháimat,
és olvasod a meg nem írt könyveimet.

A nevem a lobogódra miért nem tűzöd,
mint aki már nem érezhet, nem is láthat;
mint aki semmit sem hajszolok és űzök,
üvöltve ölelve a vonatszikrákat.

Mondd, az álmod rólam miért halott,
hogy még a szegénységemet is megalázd;
a sáros szívem meg miért nem mosdatod,
és nyitogatod a bánatodban a gázt.

Ki büntetni már az Istent sem akarnám,
mint aki rá magam már semmire se szánom;
ásítozva csak a Dohány utca sarkán,
mint szívemben a titokzatos álom.

A csodálkozásra való képességről

A vereségemet el nem palástolom,
jól tudva, milyen a semmi és a nincsen;
a kórház padján szorongatva a kannás borom,
és rugdosva a sok, mihaszna kincsem.
Amelyekből össze semmit sem gyűjtenél,
ki életemet egy vállrándítással letudod;
mint akinek nem jutott frissensült remény,
mint akire rá a föld hörögve zuhog.

Úgy érezve, egyre egyenesebb a hátam,
ki verseimből magam most is kihallom;
ki a boldogságot csak másoknál láttam,
mondjuk, a Boráros téri parton.

Mint aki szárnyakat már nem is bontogat,
sírva rogyva le a földre, vagy a padra;
nézve a Dunát és a budai dombokat,
ki a földön kalandvágyból se maradna.

Kicsavart nyakkal

Hogy milyen kicsinyke vagyok, csak ma látom,
hogy tőlem semmit se tanulj és less el;
a csendre terítve a lódenkabátom,
zsebemben pár csikkel és pár ötvenessel.

Jól tudva, mit jelent a testnek a kenyér,
ki benned már nem hisz jól és nem hisz szépen;
hogy éjszakáim sötét angyala legyél,
lesve csak utánad, állva a kisszéken.

Nem tartva engem se sokra, se kevésre,
tudva, hogy meg mi már semmit se rágunk;
karmaimat a csendbe, egyre mélyebbre vésve,
vetve tűzre a tépett, hitvesi ágyunk.

Mint akinek nincs szava az égre, a holdra,
mint akit meg már senki, semmi sem hathat;
a keserű emlékeket az udvarra hordva,
árulva magam, mint egy isteni fattyat.

Minden szenvedésem és szívfájdalmam közepette

Felszökkenni nem akarok már a napra,
ki az irigységtől már nem is húgysárga;
a fennmaradásom is zaciba csapva,
és cserélve el a cédulát, pár hazugságra.

Mint aki semmit sem mutat és láttat,
nem számítva se testvérre, se barátra;
nézve az összekoccanó jégtáblákat,
 a szikét a húsomba, egyre mélyebbre vágva.

Érezve, hogy az idő milyen napos ma,
jól tudva, milyen a lélek, hogyha sérült;
bűneimet a sárba köpve és taposva,
kiben a bánat, tengerré mélyült.

Mint akinek halálához semmi közöd,
nem is érdekelve, hogy ki gyászol, és ki szeret;
a tehetetlenségem rángógörcsei között,
ki újjászületni szeretnék, mint a partmenti szelek.

A végtelennek támaszkodva

A poharat én is a falhoz vághatnám,
lépve, a szerteszóródott szilánkokba;
eltitkolva, hogy milyen hatással vagy rám,
hogy a hátsó kertbe menjek, csendben és lopva.

Hogy magam ne is emésszem és rágjam,
nem esküdözve neked, sem a mennynek;
hogy flegmán, mindent a világ pofájába vágjak,
hogy a sírba, hét emberként, hétszer menjek.

Hogy az égbe szálljak, mint valami hinta,
nem is akarva tudni, mit hagyok magam mögött;
az elmúlásra is, nevetve-bólintva,
hogy táncra hívjam az öreg ördögöt.

Nem is lesve, hogy a megmentőm hol van,
hogy le, a pokol legmélyebb bugyráig lássak;
hogy az élet zaját, mellékvágányra toljam,
érezve, hogy a végtelen egy karnyújtás csak.

Négykézláb

Elindulhatnék én is, magamat keresve,
zoológusként sürögve és forogva;
gazemberként, nem húzva magam deresre,
bólintva, minden rendű emberi dologra.

Hogy el ne pusztítson, mi a fejemben székel,
aki mellett más csak analfabéta lehet;
hogy neked is, távirati rövidséggel
mondjam el, hogy unom már ölelni a szelet.

Téged látva minden asszonyban és lányban,
hogy a testedé, a hajadé legyen az ujjam;
nem akarva tudni, mi a Hold túloldalán van,
hogy orrom szipogva, a költészet kötényébe se fújjam.

Nem érdekelve, hogy tovább ki gondol, és ki költ,
hogy sorsom több legyen, mint egy megfojtott szentének;
hogy több jusson nekem, mint pár lapátnyi föld,
mint aki a szívemben mindent tetten érek.


2026.08.01.