Vészits Andrea: Ábris és az azúrkék patkány

Vészits Andrea: Ábris és az azúrkék patkány
recenzió

Vészits Andrea az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett pszichológus, író, forgatókönyvíró és dramaturg, Móra Ferenc dédunokája. Kisgyerekkorától fogva Móra hatása alatt nőtt fel, ami visszaköszön életében és művészetében. Róla írta első könyvét is, Apapa regénye címmel. Legnagyobb lélegzetvételű munkája a Tasnádi Istvánnal, Gimesi Dórával és Jeli Viktóriával közösen szerzett Időfutár című rádiójáték, aminek kilenc részes regényváltozata 2013 és 2015 között jelent meg a Pagony kiadónál. Írói munkássága mellett több mint tíz magyar film készítésében működött közre, amiért 2012-ben Balázs Béla-díjjal tüntették ki.
Vészits Andrea első gyerekkönyve, az Agáta és a jegenyenyár 2024-ben jelent meg a Pagony kiadónál. Majd ezt követte 2025-ben az Ábris és az azúrkék patkány. A könyvet Bölecz Lilla illusztrációi díszítik, amik remekül illeszkednek a történet világához, hangulatához.

A mű főhőse Ábris, egy kilencéves fiú, aki imád rajzolni, festeni. Különösen a száraz falra készített alkotásokat, a szekkókat kedveli. Életét azonban nagyban megnehezíti szőrallergiája, ami miatt szinte semmilyen állattal sem érintkezhet. De amikor az apukája munkahelyén összefut Azúrral, egy kísérletből megszökött kék patkánnyal, úgy dönt, megmenti a kisállatot. Hamar világossá válik azonban, hogy a lakásuk nem alkalmas Azúr menedékéül. Az egyetlen megoldásnak a rég nem látott nagyszülei kertes háza tűnik. Ábris szülei azonban rosszban vannak a nagyszüleivel, a kisfiú már alig emlékszik rájuk, mégis felhívja őket, hogy elutazzon hozzájuk, és új otthont találjon újdonsült barátjának.
Ábris nagyszülei, Duci és Böbe, Budapest mellett laknak két kutya, két macska, egy mókus, rengeteg madár és egyéb apró állat társaságában. Ábrisnak elsőre furának és ijesztőnek hat az új környezet, inger- és állatszegény szegedi lakásukhoz képest, az allergiája miatt is nagyon vigyáznia kell, Azúr miatt mégis vállalja a kockázatot.
A kisfiú lassanként megszereti a nagyszüleinél. Sok időt tölt kint, biciklizni tanul, függőágyban alszik a szabad ég alatt, nagy sétákat tesz az erdőben a nagymamájával, madártejet iszik, pedig „nem szereti az állatos dolgokat”, és fokozatosan barátságot köt a ház állataival is. Azúrnak egy régi, elhanyagolt madárházban talál helyet, rendszeresen eteti, gondoskodik róla. Az egyik legnagyobb kihívásnak azonban a szülei távolléte bizonyult, nagyon hiányoztak Ábrisnak. Telefonon keresztül tartották a kapcsolatot, és a nagyszülők történetei is sokat segítettek a helyzeten. Amikor aztán a szülők személyesen is ellátogattak, alig ismertek rá a fiúkra, annyit változott pár nap alatt, pozitív értelemben. Ábris megszerette az állatokat, nem fél már tőlük. A sok szabadban töltött idő és a tiszta levegő miatt sokat javul az allergiája is. Továbbra is óvatosnak kell lennie, egy-egy simogatásnál többet nem igen érintheti újdonsült szőrös barátait, de már sokkal jobban bírja a közelségüket.
A mű másik főszereplője Azúr, aki egy laboratóriumi kísérletnek köszönheti a szokatlan színét. Az ő szemszögéből és narrációjával is tanúi lehetünk az eseményeknek. Humoros, ahogy a fiatal patkány rácsodálkozik az emberek világára. Harapásnak gondolja a tűszúrást, az emberek bőrének, illetve szőrének a ruháikat, amik váltogatásával a színűket is képesek változtatni. Ő is elnevezi Ábrist – az allergiás reakció miatt kipirosodott bőre alapján – Leandernek. Azúr gondolatainak másik érdekessége a generációs emlékek öröklődése – olyan dolgokra emlékszik, amelyek vele sohasem történtek meg, csak a felmenőivel. Ez a jelenség napjainkban is egy felkapott és vitatott területe a genetikának, Azúrnak mindenesetre segít eligazodnia az új, ismeretlen környezetben. Hozzá kapcsolódnak ugyanakkor a történet egyik legelgondolkodtatóbb mondatai is: „Úgy látom, a kétlábúak szeretik elvenni mások szabadságát. Érdekelne, hogy az ő szabadságukat is elveszi-e valaki. És hogy akkor mit éreznek.” Nagyon sok érdekes párhuzam figyelhető meg Ábris és Azúr között. Mind a ketten mások, magányosak, kilógnak a társaik közül az allergiájuk, illetve a színük miatt. Ábris nem mehet el az osztálytársai szülinapi zsúrjára, mert valamennyien állatot tartanak, így szinte teljesen egyedül marad. Azúrt pedig bántja, kiközösíti a többi patkány, csúfolják a megváltozott, furcsa színe miatt, ez a fő oka annak, hogy végül megszökik a laboratóriumból és találkozik Ábrissal. Olyan ők ketten, mint a kis herceg és a rókája: felelősséggel tartoznak egymásért, Ábris számára Azúr lesz „az egyetlen patkány a világon”.
Ábris és Azúr számára is fontos szerepet játszanak a színek, a segítségükkel nevezik el egymást. Azúr identitásának fontos része a saját kéksége, a körülötte lévő világban is a színek alapján próbál kiigazodni. Ábris is színekben gondolkodik, velük fejezi ki magát. Falra firkált rajzai nem egyszerűen gyermeki hóbort, komiszság. A szekkók egyfajta terápiás, gyógyító hatással is bírnak a kisfiú számára. Ha lefesti a köhögést, az allergiát, az segít átvészelni a rohamait, nem mellesleg fontos kapcsolódási pont a nagymamájával, aki szintén szeret rajzolni.
A szülők és a nagyszülők jelleme és viselkedése viszont szöges ellentétben áll egymással. Ábris szülei nagyon szigorúak és már-már túlféltik a fiúkat, szinte helikopter szülőként viselkednek, tíz percre se hagyják a gyereküket felügyelet nélkül. Duci és Böbe pedig a másik véglet, sokszor túlságosan komolytalanok, szeleburdiak, ami problémákhoz is vezet. Ábris anyukája egyszer konkrétan rájuk is szól, hogy „Próbáljatok kicsit felnőttek lenni!”, és bizony könnyelműségük miatt Ábris egyszer súlyos allergiás rohamot is kap. Más-más nevelési elveket képviselnek, láthatjuk is, hogy mindkét nézetnek megvannak az előnyei és a hátrányai. A mű bebizonyítja, hogy mindkét nézetre, vagy legalábbis ezek keverékére van szükség ahhoz, hogy egy gyerek igazán gyerek lehessen.

Duci történeteinek és Böbe fényképezési mániájának hála aztán kiderül, hogy Ábris anyukája is volt – nagyon is csintalan – gyerek. A törést közöttük az okozta, hogy Duci nem ért egyet azzal, hogy az embereknek joguk van önkényesen elvenni az állatok életét vagy szenvedést okozni nekik. „Egérgyilkosnak” nevezte Ábris apukáját, aki biológus, és a kutatása során állatkísérleteket is végez. Duci kijelentés haraghoz, sértődéshez vezetett, és Ábris szülei és nagyszülei fokozatosan elhidegültek egymástól. Nincs egyértelmű hibás, valamennyien vétkesek a dolgok elmérgesedésében, és ennek az elhúzódó konfliktusnak a megoldása a történet egyik fontos, központi eleme.
A gyerekkönyv felhasználható arra, hogy a kisebbek tanuljanak belőle a barátságról, az önzetlenségről, és a segítésről, de emellett felbukkannak benne olyan felnőtteknek, idősebbeknek szánt üzenetek is, mint az állatkísérletek etikussága vagy az egészségügy helyzete. De a legfontosabb mondanivaló, a természet szeretete és a család értéke, fontossága. A szerző nem fél kimondani, hogy a felnőttek is lehetnek buták, hibázhatnak és haragudhatnak egymásra butaságokért, és nekik is legalább olyan fontos megtanulniuk a megbocsátás képességét, mint a gyerekeknek. A történetben Azúr váratlan felbukkanása és Ábris jószívűsége, pozitív jelleme az, ami végül Ábris szüleinek és nagyszüleinek kibéküléséhez vezet. Ha nem is lesz egy csapásra felhőtlen a generációk közötti kapcsolat, de megteszik a szükséges első lépéseket. Ahogy Ábris nagymamája, Duci fogalmazott: „Most is szeretjük egymást. Csak hülyék vagyunk (…)
Remélem, csak hülyék voltunk.”

A történet világa nagyon színes, részletgazdag, ami nemcsak Ábris szekkóiban mutatkozik meg, hanem magában a szövegben, a megfogalmazásban is. Kobaltkék csészék, lóbordó festmények, okkersárga cipőfűzők és borsózöld hátizsákok vesznek minket körbe, végig az események folyamán. Nem ritkák a szinesztéziák sem, pl. padlizsánlila köhögés vagy szőrös allergia.
Összességében véve Vészits Andrea Ábris és az azúrkék patkány című könyve egy nagyon értékes és érdekes mű, ami nem nélkülözi a humort sem, minden gyereknek szívből ajánlom. Különösen a hasonló allergiával küzdő kis olvasóknak lehet hasznos, hogy láthassák, nincsenek egyedül a problémájukkal. Maga a történet a mese és a valóság határvonalán egyensúlyozik. Ábris nem ért az állatok nyelvén, így nem tud kommunikálni kék barátjával, és mi sem beszéljük a patkányok nyelvét, így megeshet, hogy Azúr pont azt gondolta, amit a könyvben leírtak. Akárhogy is, kedves és tanulságos olvasmány kicsik és nagyok számára egyaránt.