Mr. Taylor különleges gondolatai

Mr. Taylor különleges gondolatai

A Westminster apátság harangjátéka utolsó hangjának halk disszonáns visszaverődései megrezegtették a lenti kis dolgozószoba ablaküvegét. A macska, aki addig ott feküdt a keskeny viktoriánus ablak párkányán, nyújtózkodva kelt fel és vonult át a nappali díványára.
Eljött az idő. Mr. Taylor feltette a szemüvegét, belebújt a Jones és fia cipészműhelyben készíttetett bárányirha bélésű papucsába – semmiképp nem szerettet volna felfázni, ezért amióta az eszét tudta, ilyen papucsot hordott, ráadásul ez a Jones és fia rendkívül kényelmes, kifinomult darabot készített neki –, szépen összehajtogatta a McDuff klán színeivel készült zöld-vörös skót plédet az ismétlődő minta egy teljes kockájának a méretére, majd a karfára fektette és belebújt a házi köntösébe. A köntös Wilson és társa szabóság selyemmel bélelt műremeke volt, némi sárgás távolkeletit idéző mintával a sötétvörös hajtóka mellett, ami egyáltalán nem elhanyagolható dolog volt Mr. Taylor számára, ugyanis nagyon kedvelte ezt a ruhadarabot.
Tehát, a nagy állóóra jelzésére – hiszen a Westminster meglehetősen távol esett Mr. Taylor Little Tothem-beli kis házától – leballagott a szokásos délutáni szunyókálás után a földszintre. Egyből a konyhába indult, ahol feltette a vizet forrni, majd kedvenc, vadászjelenettel díszített csészéjén végig számolta a Springer Spánieleket. Megvolt mind a nyolc. Ez volt a kedvenc fajtája, bár saját kutyára sosem tett szert, – sajnálta volna a kertje szépen nyírt füvét. Ábrándozásából a kanna sípolása rázta fel. Felöntötte a kissé füstös Lapsang Souchong teáját, amit a Morton és Evans kereskedésben szerzett be már 38 éve, bár a Thomas és Thomas cégét jobban kedvelte – kissé kevésbé volt markáns, de a fenyőfüst érzés mégis határozottabban jelen volt benne – csakhogy a cég az öreg Morton halálával jogutód nélkül megszűnt.
Az üveg fedő alól kivett négy scone-t, majd félbevágta őket, egy felet visszatett a tartóba, a hét fél darabot először megkente clotted cream-mel, – Devon megyei szokás szerint – majd egy kis lekvárral. Korábban Cronwall-i módra fordítva tette, – talán úgy jobban is ízlett neki –, de amióta a Tavistocki apátságban ezeréves írásos nyomokat találtak erre a módszerre, hagyománytiszteletből áttért.
A teát és az elkészített süteményeket egy kis tálcára tette, majd elindult velük a dolgozószobába. Az állóóra mellett egy pillanatra megállt, elbizonytalanodott, letette a kis asztalkára a tálcát, elővette a zsebóráját és ellenőrizte az időt: – Másfél perc, megengedhetetlen! – gondolta, majd elmélázott, hogy vajon tegnap melyiket állította a másikhoz. Úgy rémlett a zsebórát igazította, így ma az állóóra jön. Kis ideig matatott az óraszekrény tetején a kulcsot keresve, majd megtalálva kinyitotta vele a kis üvegajtót. Óvatos mozdulattal odébb tolta néhány milliméterrel a nagymutatót, hogy némi egységet teremtsen a világmindenség kozmikus káoszában, legalább a saját gondozásában lévő, két teljesen relatív idő között, majd bezárta a szekrényt. A kulcsot gondosan elhelyezte a tetején, a perem mögött.
A tálcát újra felvéve belépett a dolgozó szobába. A süteményt a bal-, a teát a jobb oldalára helyezte az Imperial Typewriter Company által gyártott írógépének. A tálcát a dohányzóasztalkára tette, bár tudta, hogy neje ezt nagyon nem nézi jó szemmel, de valami rejtélyes okból zavarta a gondolkodásban, ha a dolgozóasztalán volt.
Délután három óra tizennyolc perckor – kicsit több mint negyedórát vett igénybe a teakészítés és az óraállítás –, nekiült megfogalmazni a gondolatait az életről, a világmindenségről és mindenről. Ez – egy kivétellel, amikor a királynő a városkán keresztül utazott, és ő ezért tíz perccel korábban abbahagyta – háromnegyed ötig tartott. Ekkor a gépelt papírokat berakta a gondolatok nevű mappába, a mappát az asztalfiókba, és a jól végzett munka elégedettségével a tálcát a dohányzóasztalon felejtve a tányért és a csészét kivitte a mosogatóba.
Az, hogy Mr. Taylor miken gondolkodott, sajnos sosem derült ki, ugyanis a szerkesztőségekkel való bajlódást, önnön gondolatai kiadásra való érettségének bizonygatását túl kispolgárinak tartotta, így ezeket egyetlen szerkesztő és így senki más sem olvasta, felesége naplójával ellentétben, akinek munkássága nyomán tudtuk a fentiekben rekonstruálni a nagy író és gondolkodó egy napjának részletét.