Tükörszilánkok

Tükörszilánkok 

 Cím: "Norma Jeane – Tükörszilánkok"
(Monodráma Monroe életéről)

Szereplő: Egy nő – Norma Jeane / Marilyn Monroe 
Díszlet: Egy öltözőszoba. Tükör, fésülködőasztal, ruhák, cipők, sminkek, egy pohár pezsgő. A háttérben néha halk zene (korhű jazz, hollywoodi filmzene foszlányokkal). A fények a hangulatnak megfelelően változnak – néha vakító reflektorfény, máskor sötét, szinte árnyjáték. 
  
1. Jelenet: Ki vagyok én? 
(A nő a tükör előtt ül. köntösben, smink nélkül. Haja félig beállítva. Nézi magát. Mosolyogni próbál, majd elkomorul.) 

NŐ (csendesen): 
Mindenki azt mondja, gyönyörű vagyok. 
Gyönyörű vagyok. Szép vagyok. Csillag vagyok. 
A csillagok viszont messze vannak, nem igaz? Hidegek, magányosak... 
Nézheted őket órákig, de nem érheted el őket. 
Én egy voltam közülük. Egy hideg, fényes pont az égen. 
De valójában... csak egy kislány vagyok. 
Egy árva kislány, akit Norma Jeane-nek hívnak. 

(Feláll, lassan járkál. Elővesz egy fényképet egy fiatal lányról – önmaga gyerekként.) 

NŐ: 
Anyám azt mondta, sosem hagy el. Aztán mégis elment.
Elmegyógyintézetbe. 
Őrült volt, vagy legalábbis mindenki ezt mondta. Én csak azt tudtam, hogy nem jön haza. 
Nem tudtam, ki az apám. Képzeletbeli alak volt nekem, valami hős a filmvászonról. 
A filmek... ott mindig boldog a befejezés. Csak az élet nem olyan. 

(Megáll a tükör előtt, felvesz egy rúzst, felkeni gondosan.) 

NŐ (suttogva): 
A kamera szerette Marilyn Monroe-t. 
Marilyn... mint egy álom. Egy álom, amit férfiak álmodtak
meg. 
De én... én csak játszottam őt. 
Norma Jeane vagyok, és fáradt. 
A mosolyom súlya néha nehezebb volt, mint egy egész stúdió
díszlete. 
Nevetni kellett, szexinek lenni, butának tűnni... 
De tudod, én nem voltam buta. Csak játszottam a szerepet. 
És egy idő után... a szerep játszott engem. 

(Leül, elővesz egy üveg pezsgőt. Kinyitja. Iszik, kacag.) 

NŐ (keserű nevetéssel): 
Voltak férfiak. Sok férfi. 
Mindenki birtokolni akart, de senki sem látott igazán. 
Joe... ő szeretett, azt hiszem. A maga módján. 
Arthur... ő az agyamba volt szerelmes, nem a testembe.
A testem mindenkié volt – a mozinézőké, a stúdióké, az újságíróké... 
De a lelkem... az az enyém maradt. 
Senkinek sem kellett. 

(Fény megváltozik – hidegebb lesz. Zenefoszlány – halk, melankolikus zongora.) 

NŐ: 
Mindig csak vártam valamit. Egy telefont. Egy ölelést. Egy pillanatot, amikor nem kell színészkednem. 
A tabletták segítettek aludni. 
 
„A csend néha olyan hangos tud lenni...Amikor lefekszem, és elhallgat a világ, minden gondolat visszhangzik. És én… amikor próbálom elhallgattatni őket, még hangosabban süvítenek. Azt hiszem, ezért kezdődött az egész.” 
 
Nem akartam „függő” lenni. Istenem, még azt a szót sem bírom. Mintha egy címke lenne, amit mások ragasztanak rám – mintha egy diagnózis fontosabb lenne, mint az, ami mögötte van. Nem a tabletta volt a baj. Nem is az ital. Hanem az űr, amit be kellett tölteni. 
Reggelente gyakran remegtem. Nem a hidegtől – a gondolattól, hogy újra színésznőnek kell lennem. Hogy mosolyognom kell, akkor is, ha belül darabokra hullok. Hogy meg kell felelnem egy világnak, ami mindig csak többet akar.
Szebbet. Tökéletesebbet. 
A gyógyszerek először csak segítettek aludni. Aztán segítettek felébredni. Majd már ahhoz is kellettek, hogy lélegezzek. 

A stúdió orvosai nem kérdeztek – csak írták a recepteket. „Egy kis nyugtató, Miss Monroe? Talán valami, amitől könnyebben megy a forgatás?” Mosolyogtak, mintha jót tennének. Talán azt hitték, jót tesznek. 
És én is ezt hittem. Egy darabig. 
Tudod… sokáig azt hittem, hogy ha elég szép vagyok, elég kedves, elég... „valaki”, akkor talán nem érzem majd magam ennyire üresnek. De nem így lett. 
A nevem Marilyn Monroe. De Norma Jeane is voltam. Azt hiszik, ismernek. A képeimet, a mosolyomat. De azt nem látják, hogy mennyi fájdalmat rejtegettem azokon a vörös ajkakon túl. 
Az altatók... a Nembutal, a Seconal, a barbiturátok... először csak segítettek elaludni. Aztán segítettek ébren maradni. És a nyugtatók, az amfetaminok – hogy legyen erőm mosolyogni, amikor belül minden széthullott. Az orvosok, a stúdiók... ők is tudták. De a gépezetnek mennie kellett tovább. Marilynnek működnie kellett. 
És igen... késtem. Volt, hogy órákat. Néha napokat is. A Some Like It Hot forgatásán... Tony Curtis egyszer azt mondta, csókolózni velem olyan, mintha Hitlerrel csókolózna. De nem haragudtam. Fáradt voltam. Elveszett. És persze, mindig jöttek a hírek: "hisztis","megbízhatatlan","problémás színésznő".
De senki nem kérdezte meg, miért nem tudok reggel felkelni.
Miért remegek, ha kamera elé kell állnom. 
Azt mondják, több mint harmincszor is elkéstem a Some Like It Hot forgatásán. És minden egyes alkalommal valaki mást hibáztattak. De az igazság? Én voltam az, csak épp nem Marilyn, hanem Norma Jeane, aki félt, aki kapaszkodott a gyógyszerekbe, mert nem tudta, hogyan kell másképp élni.  

Szerettem volna jobban csinálni. Jobb nő, jobb színésznő, jobb ember lenni. De néha a ragyogás elvakít, és nem látod, hogy közben lassan kihuny benned a fény. 
 
Az ital… nos, ő más volt. Ő nem ígért meg semmit. Csak elringatott. Egy pohár pezsgő, aztán még egy. Egy kis bourbon, csak hogy könnyebb legyen elviselni az este ürességét. Nem volt szerelmem, nem volt gyerekem, nem volt valódi otthonom – csak szobák, amelyekbe visszatértem. És tükör, amely egyre idegenebb arcot mutatott. 
Tudod, a legfélelmetesebb nem az volt, hogy belehalhatok. Hanem hogy talán így kell élnem tovább. Napról napra egyre kevesebb fényben. A függőség nem ordít. Suttog. Azt mondja: „Ez segít. Ez az utolsó. Csak ma.” És te hiszel neki. Újra meg újra. 
Néha úgy éreztem, ha elég sokat alszom, majd új életre ébredek. Másvalakiként. Valakiként, akinek nem kell félni attól, hogy újra egyedül marad. De reggel mindig én voltam ott – kócosan, üres tekintettel, fojtogató szégyennel.  A világ azt látta, hogy sztár vagyok. Én csak egy nő voltam. Egy kislány, aki sosem tanulta meg, hogyan szeresse magát. 

(Csend. Egy pillanatig mozdulatlan. Aztán lassan felemeli a fejét, és a közönség felé néz.) 
(A fény lassan kialszik. Csak a tükör világít egy pillanatra. A nő eltűnik a sötétben.) 
 
Első dal: Just wanna be loved by you... 

 
2. Jelenet: A fekete notesz 
 
Tudod, Norma Jeane voltam először. Egy csendes, mosolygós lány, akinek a világ mindig csak azt mondta, hogy „csinos vagy, kislány, de itt nem elég a mosoly.” Anyám nem tudott vigyázni rám. Az apám? Ő soha nem is keresett. Az élet kemény volt – és én korán megtanultam, hogy egy nőnek nem csak a szépsége, hanem a hallgatása is aranyat ér. 
16 évesen menekültem a házasságba... Csak egy kislány voltam, aki nem tudta, mi lesz holnap. A világ nagy és ijesztő volt, a háború pedig mindent felforgatott. Amikor Jimmy elvitt az oltár elé… nem a szerelem volt az, ami vezérelt, hanem a félelem. Féltem, hogy elválasztanak, hogy visszakerülök az állami gondozásba. Hát férjhez mentem. Egyszerű fiú volt – kedves, csendes, megbízható. Csak éppen... én nem voltam még kész arra az életre.
Néha azt gondolom, nem is férjhez mentem, csak menekültem. Nem Jimmy elől… hanem attól, hogy újra elveszítsem az irányítást az életem fölött. Tudod, sokan azt hiszik, hogy a csillogás közepén születtem, de az igazság az, hogy nagyon is sötét helyről indultam. És az első házasságom? Az csak egy lépés volt a túlélés felé.

A gyárban dolgoztam, amikor a sors elém dobta az első lehetőséget. Egy fotós jött – Glenn volt a neve – ő készítette rólam az első pin-up képeket. Azok a fotók voltak a kulcs a következő ajtóhoz… Aztán jött a férfi, aki azt mondta, híres lehetek. A „sugar daddy”, ahogy ma mondanák.  
Johnny Hyde-nak hívták. A William Morris ügynökség alelnöke volt, gazdag, befolyásos, érett férfi. Volt felesége, gyerekei, egy élet mögötte – és én, a szőke kísértés, akiért kész volt eldobni mindent. Szeretett... legalábbis azt mondta. De az igazi szerelem és az ambíció között olyan vékony a határ, mint egy harisnya. Ő fizette az orromat, a fogaimat, az arcomat – igen, mondjuk ki: befektetett belém. Nem csak pénzt, hatalmat is. 
Johnny volt az, aki elintézte az első komoly szerződéseimet a 20th Century Foxnál. Ő könyörgött a stúdióknak, hogy nézzenek rám másként – ne csak mint egy szőke bombázóra, hanem mint egy csiszolatlan gyémántra. És én hálás voltam neki. De nem tudtam viszonozni azt az érzelmet, amit tőle kaptam. Nem voltam szerelmes. Csak... szükségem volt rá. Mint egy mentőövre a tenger közepén. 
Hollywood nem egy álomgyár. Inkább egy futószalag, ahol a szépség túl gyorsan megkopik, és a neved egy fekete noteszbe kerül, ha hajlandó vagy elég sokat mosolyogni. Azt a noteszt mindig eldugva tartották. Tudod, azokat a lányokat írták bele, akik „készek bármire.” Egy produceri vacsorára, egy privát szobára, egy megjegyzésre, ami több volt, mint csak casting. Egyszer láttam egy lapot benne – az én nevem is ott volt, csillaggal megjelölve. Akkor már tudtam, mit jelent az a csillag. Hogy „ígéretes” vagyok – a magam módján. 

A nevemet is megváltoztatták – Marilyn Monroe lettem. Mindenki azt mondta, milyen gyönyörű vagyok. Milyen szerencsés. De belül még mindig az a kislány voltam, aki csak szeretetre vágyott. És gyakran az egyetlen dolog, amit kaptam, az a vágy volt – sosem a szeretet. 
Johnny nem élte meg, hogy igazán befussak. Meghalt szívrohamban, mielőtt a karrierem berobbant volna. De nélküle talán sosem lettem volna a Marilyn, akit a világ ismer. És nem is felejtem el. De néha azon gondolkodom: ha nem kellett volna így elindulnom... vajon én választottam volna ezt az életet? 
Vagy csak elhittem, hogy ez az egyetlen ajtó, ami nyitva áll egy olyan lánynak, mint én? 

Dal: My heart belongs to daddy

3. Jelenet: Marylin baba és az elvetélt szerelmek 

A nő kisminkeli magát eddigre köntösét leveszi, ami alatt rózsaszín ruha van. 
MARILYN (halkan): Amikor a világ Marilyn Monroe-nak hívott, én még mindig csak Norma Jean voltam legbelül. Ez a név... ez a maszk... rám ragadt. Mindenki azt akarta, hogy csillogjak. És én csillogtam. Mert azt hitték, ez vagyok.
Csillag... 
De ha igazán tudni akarod, ki voltam – figyelj. Ne a filmekre.
Ne a vörös szőnyegre. Figyelj a csendekre a szavaim mögött.
A verseimre. Ott vagyok. 
 
(Félhomály. A színpad közepére lépek. Elővesz egy papírlapot – egy saját verset.) 

MARILYN (olvassa): 
*"Segíts, segíts, segíts, érzem, hogy az élet rám ront, mikor én
csak meg akarok halni." * 

(Csend. Szünet) 
 
(Vetített képek a háttérben: Marilyn mosolyog a filmvásznon, lassítva, hangtalanul.) 

Joe... ő vert. De nem mindig. Lelkileg főként. A féltékenység...hát igen. És mégis: szerettem őt is. Mert a verésre úgy gondoltam, hogy nevelni próbál. Ahogy apám sose tette. A Hét évi vágyakozás forgatásán a híres jelenet miatt, amikor felfújta a szoknyám a csatornaszél, nagyon
elbánt velem. Mindig is vágytam valakire, gyűlölőm a magányt, de a szabadságot is akarom. Ez bennem a paradoxon, úgy hiszem. A házasságunk kilenc hónapig tartott.
Arthur... ő más volt. Ő az eszemet akarta. A gondolataimat. A jegyzetfüzetemben mindig írtam, de mellette először mertem hangosan is felolvasni.

Tudod, sokszor megkérdezték tőlem, mit jelent számomra a hírnév. Azt válaszoltam: "olyan, mint egy szép ruha – kívül csillog, de belül fojtogat.";
 
Egyik délután kutakodni kezdtem Arthur jegyzetei között. A pszichiáterem szerint ez a lappangó paranoiám miatt van. A kezem remegett, amikor kinyitottam a jegyzetfüzetét. Nem akartam elolvasni. Csak... valami vonzott hozzá. Olyan volt, mintha valami válasz rejtőzne benne arról, amit már napok óta éreztem. Hogy rideggé vált. 
A lapok között megtaláltam. A toll nyoma még frissnek tűnt.
A szavak egyszerűek voltak, mégis égettek. 
 
„Csalódnom kellett benne. Azt hittem, egy angyalt vettem el, de mint kiderült, csak egy szajha. Szégyellem magam miatta.” 
 
Először csak néztem. Próbáltam mást olvasni bele, valami félreértést, valami másik „ő-t. De tudtam, hogy rólam van szó. Rólam… akit ő emelt fel, akit oly sokszor nevezett „tiszta léleknek”. És most szégyelli, hogy a felesége vagyok? 
Mintha valaki gyomorszájon ütött volna. Egy darab bennem akkor ott, abban a pillanatban eltört. Nem tudtam, hogyan nézzek többé a szemébe, ha tudom, mit gondol rólam, mikor nem látja, hogy figyelek. 

És mégis szerettem őt. Még akkor is. Vajon a gyerekében is így csalódna? 
Amiről eddig még nem beszéltem, az az anyaság. Pedig ez volt az, amire igazán vágytam. Többre, mint szerepekre, díjakra, fényekre. Nem a világ tapsát akartam hallani, hanem egy apró kisbaba lélegzetét a mellkasomon. Egy kis lényt, aki tényleg az enyém – nem, mint Marilyn Monroe, hanem mint Norma Jeane. 
Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, szinte el sem mertem hinni. Végre… végre valaki a világon, aki talán nem akar majd elhagyni. Egy kicsi élet, akit szeretni fogok úgy, ahogy engem sosem szerettek igazán. 
Arthur – ő is boldog volt. Másként, csendesen. Ő mindig inkább az agyában élt, én pedig a szívemben. De abban a pillanatban egyformák lettünk. Reménykedtünk. 
Aztán... jött a vér. A fájdalom. A mentő. Az orvos arca, ami mindent elárult, mielőtt bármit is mondott volna. Elment. Ő – az a kicsi élet – nem maradt meg. A testem cserbenhagyott. Az álmom… összeomlott. 
Azt mondják, a vetélés csak biológia. Hormonok. Véletlen. De ezt azok mondják, akik még sosem érezték meg, milyen az, amikor egy darab a lelkedből távozik. Én hetekig nem tudtam felkelni. A ház csendes volt, mintha ő is gyászolna. És én csak feküdtem az ágyban, néztem a plafont, és nem akartam senki se lenni. Sem Marilyn, sem Norma. 
Arthur próbált ott lenni. De én akkorra már annyira megszoktam, hogy a fájdalmamat egyedül viselem, hogy nem tudtam megengedni senkinek, hogy igazán közel jöjjön. 

Hollywood erről nem tudott. A címlapokon továbbra is mosolyogtam. Tökéletes ruha, tökéletes smink. De belül? Üres voltam. Mintha elveszítettem volna nemcsak őt, hanem magamat is. Ekkor döntöttem úgy, inkább rávettek, hogy menjek el a pszichiátriára.  
Most itt vagyok. Egy kis kórházi szobában. A falak olyan fehérek, hogy szinte fáj rájuk nézni. A padló hideg, és még hidegebb, hogy nem vagyok egyedül. Kétségbeesetten próbálom megszokni ezt az új „valóságot”. Emlékszem, amikor először behoztak ide. Nem akartam elhinni. Csak egy pillanatra szerettem volna elhinni, hogy ez nem az én életem. Még mindig nem tudom, hogyan kerültem ide. Milyen gyorsan homályosodtak el a határok… A határ az, hogy ki vagyok, és hogy mi történik velem. 
Arthur. Az ő nevét hallom a fejem mélyén. Képzelem, hogy ott ül valahol a házunkban, vagy talán épp valami más nővel. Ő volt az egyetlen, aki igazán ismert. De most, most már nem vagyok ott. És most, hogy itt vagyok, már nem érzem, hogy bármi is számít. Már nem ő, nem én… senki sem.  
Itt minden nővérnek és orvosnak az a dolga, hogy hazudjon neked. Azt mondják, hogy ez segíteni fog. Azt mondják, hogy helyrehoznak. De valahogy… úgy érzem, hogy én már nem is akarom, hogy helyrehozzanak. Miért is akarnám, ha mindig újra összetörök? A gyógyszereket is már csak a szokás diktálja. Az altatók, a nyugtatók, a felpörgetők… Az orvosok nem értik. Nem tudják, hogy miként hatnak rám. Hogy mit jelent egész nap úgy ébredni, hogy egyszerűen nem érdekel semmi. Mert mi történik a „tökéletes élet” mögött? Mi van, ha minden, ami ragyog, hazugság? 
Mi van, ha én magam is hazudok magamnak? 

A pszichiátrián mindenki más... de mégis egyformák vagyunk. Különböző problémák, mások a történeteink, de mind ugyanabban a mélységben vergődünk. És itt ülök, egyedül a fehér falak között, és próbálom feldolgozni mindazt, amit elvesztettem. Az embereket, a szeretetet… még mindig nem értem, hogyan váltam semmivé. 
Már nem is a fájdalmat érzem, hanem inkább a csendet. A vágyat, hogy mindent elfelejthessek. De nem megy. Mert minden nap újra és újra szembesítem magam a hiányzó darabokkal. És itt, a gyógyszerekkel együtt próbálnak meg „megjavítani”. De mi van, ha én már soha nem leszek egész?  Tudom, hogy valahol a fájdalom is én vagyok. Mert csak én tudhatom, hogy hogyan kell újra lélegezni. 
 
Több vetélésem is volt. És minden egyes alkalommal egyre kevesebb maradt belőlem. Már nem sírtam a végén – csak néztem a semmibe. És azon tűnődtem, vajon valaha is arra születtem-e, hogy anya legyek. Vagy csak arra, hogy mások álmaiban éljek, miközben a sajátom lassan elsorvad bennem.  Nem minden történetet írnak meg a forgatókönyvírók. Van, amit csak a szív emléke hordoz. És ezek a legnehezebbek.
 
(Elmosolyodik keserűen.) 

MARILYN: Szerettem őt. De én túl törékeny voltam, ő pedig túl nehéz. Egy költő és egy legenda nem tud együtt aludni. Mindketten máshol kerestük az igazságot. A válásunk után soha többé nem lettem a régi. 

Dal: I’m through with love
 
4. Jelenet: Jack Kennedy 
 
(Kivetített naplóoldalak, kézírásos versek foszlányai jelennek meg.) 
 
Mindenki másképp emlékszik azokra az időkre, amely egyszerre volt édes és keserű. A ragyogó fények, a dicsőség, a hírnév – mindezekkel együtt volt egy férfi, aki belépett az életembe, és akit talán sosem lett volna szabad hagynom, hogy hatással legyen rám. Jack Kennedy. 
A kezdetekkor minden könnyűnek tűnt. Egy pillanat, amikor a világ mindent ígért, és én olyan ragyogó voltam, mint soha máskor. Azt gondoltam, hogy ő csak egy újabb férfi, akivel élvezhetem a kapcsolatot, és nem is gondoltam arra, hogy a dolgok bonyolultabbak lesznek. De hát, ott voltak a titkok, a politikai játszmák, és a kényszer, hogy mindent elrejtsünk a világ elől. 
„Tudod, az emberek mindig azt kérdezték tőlem, miért voltam olyan naiv. Azt hitték, egy szőke haj, egy vörös rúzs, egy cserfes kacaj minden, amit tudni kell rólam. De senki sem kérdezte meg igazán, mit éreztem, amikor a reflektorok kialudtak. Vagy amikor egy elnök a nevemet suttogta." 
Őt egyszerűen csak „Jacknek” hívtam. Soha nem volt elnök, amikor kettesben voltunk – legalábbis nem számomra. Csak egy férfi volt, aki figyelt rám, aki meghallgatott, aki mosolygott, amikor beléptem a szobába. És én, ostoba módon, azt hittem, hogy ez valami valóságos. 
Jack… Ő olyan volt, mint a Nap: meleg, de égető. Fényes, de elérhetetlen. Tudtam, hogy nem tartozik hozzám – a néphez tartozott, a feleségéhez, a történelmi pillanathoz, amit képviselt. Mégis, amikor megcsörrent a telefon, és az ő hangját hallottam, úgy éreztem, hogy számítok. 
 
A bátyja, Bobby... nos, ő más volt. Csendesebb, komolyabb. Volt valami benne, ami azt súgta, hogy ő tényleg lát engem – nem a filmsztárt, hanem a nőt. Néha azt hittem, ő akar megmenteni engem attól a világtól, amit már magam sem bírtam. Igen, drága Arthur, két férfivel folytattam viszonyt egyszerre. Úgy tűnik, mégiscsak szajha vagyok 
 
Végül egyik férfi sem mentett meg. A férfiak és az apák elhagynak.  
Ahogy telt az idő, egyre ritkábban hívtak. Az a vonal, amely egykor közvetlen volt, elnémult. Talán veszélyessé váltam számukra. Talán csak kellemetlen emlékeztetője voltam annak, amit titokban akartak tartani. Nem tudom. De az elutasítás csendje fájdalmasabb volt, mint bármelyik címlap hazugsága. 
Nem voltam naiv. Tudtam, hogy nem lehetünk együtt. De a remény, az a makacs kis szikra, ott parázslott bennem.  
 
Jack úgy tűnt… olyan férfi, aki mindig másfél lépéssel előttem jár. Ő volt a férfi, akinek minden mozdulata, minden szava megragadott, és mindenkit elvarázsolt. Én csak egy zűrös lány voltam a hírnév, a hollywoodi álmok világában. Ő azonban nemcsak, hogy tudta, mi a hatalom, hanem érezte is azt – a politikában, a nyilvánosság előtt, és persze a háttérben is. És én ott voltam, akit vonzott a szenvedély, de még inkább a fájdalom, ami elválasztott minket. 
Egy titok, egy kapcsolat, amely egyre inkább csak szakadékot képzett köztünk. Nem voltunk sosem igazán azok, akik lehettünk volna. Ő egy politikus, akinek a felelősség terhe alatt minden lépése súlyos volt. Én pedig egy nő, aki túl sokszor cserélte el a boldogságot a magányra, és túl könnyen szállt a fények és a csillogás után. 
A kapcsolatunk, ha valaha volt is igazán, már csak emlék maradt. Volt bennem valami, ami miatt mindig ott akartam lenni, még akkor is, amikor tudtam, hogy nem lehetek az, amire vágytam. Volt benne annyi, amit el kellett volna mondanom, de sosem volt bátorságom. 
A legfájóbb talán nem is a titkaink voltak, hanem az, hogy tudtam: mindkettőnk számára elérhetetlenek voltunk. Ő az, akinek a neve a történelembe vésődött, és én csak egy szomorú hős voltam a vásznon, aki mindig túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy a végsőkig harcoljon a szerelemért. 
Bárhogy is próbáltam, nem tudtam teljesen elengedni. Ahogy azt is tudtam, hogy ő sem fog engem. Mert mindig ott volt a politikai, a közéleti háttér, a titkok, amiket a világ előtt sosem mondhattunk el. És mi voltunk azok, akik mindent feláldoztunk valami másért – egy másik életért, amit sosem kaphattunk meg. 
Ez az én fájdalmas, eltékozolt kapcsolatom Jack-kel. Szép emlékek, egy keserédes vágyakozás és egy történet, amit sosem mondhattam el a világnak. 

MARILYN: A testem volt a fegyverem, de a szívem volt a célpont. És a leghangosabb pillanataimban is mindig egyedül voltam. 
A stúdióban ragyogtam, de a lakásom csendje mindig visszahúzott. Volt egy idő, amikor azt hittem, megváltozhatok.
Hogy megérdemlem a boldogságot. De a boldogság nem olyan dolog, amit a szépség garantál. 

(Lassan újabb verset olvas.) 

MARILYN: 
*"Élet – két irányod vagyok,
mégis lefelé hajolva maradok,
mint pókfonál a szélben – gyönge, de mégis kitartó.
A jégcsillanásban élek, de a színeim ott vannak, mint a festményeken –
ó, élet, becsaptál engem."* 

(Felnéz a közönségre.) 

MARILYN: A szívem sosem volt hollywoodi. Olvasni
szerettem. Írni. Rilke, Whitman... ők értettek meg. Nem
voltam szőke buta – csak egy lány, aki nem akart eltűnni.
Örökké élni – igen, talán erre vágytam. 

(Szünet. Halkan egy ének foszlánya: "Running Wild" – saját hangján dúdolva.) 

MARILYN: A Fehér Házban is jártam. Elénekeltem neki azt a híres dalt... "Happy Birthday, Mr. President."

5. Dal: Happy Birthday Mr. President 

De senki nem hallotta, mit mond a hangom mögött a csend.
Senki nem figyelt arra, ahogy remegett a kezem. Elvonta a figyelmüket a dekoltázsomon megcsillanó strassz... 
 
6. Jelenet: Csönd 

A nő szétkeni a sminkjét, köntösét visszaveszi.
Amikor egyedül fekszem az ágyban, a tabletták csöndjében, a
legsötétebb éjszakáimon is csak annyit akarok mondani:
„Sajnálom, hogy eltűntem.”  

(Vetített háttér: paparazzók vakujának villanása, hangzavar. Majd lassan csönd lesz.) 

MARILYN: Volt a házamban egy tükör. Néha órákig néztem magam benne. Nem a sminket. Nem a hajam. Hanem azt a lányt, akit senki nem látott. Aki szeretni akart és nem szerepelni. De mire valaki meglátta volna, a tükör darabjaira hullott, és vele együtt én is széttörtem. 

(Felolvasás következik.) 

MARILYN: 
*"Létezem – néha csak úgy, mint az árnyék, máskor, mint a fény utolsó foszlánya. De a csillogás mögött is ott vagyok – néma, remegő, reménykedő pióca." * 
 
(Lassan feláll. A tükör felé fordul. Megérinti.) 

MARILYN: A halálom... egy rejtély, mondják. De a valódi
rejtély nem az, hogyan haltam meg. Hanem az, hogyan éltem
túl olyan sokáig. 
 Utolsó dal: Bye Bye Baby
Ne sajnáljatok. 
Én éltem. Igazán. Fájóan, fényesen, csillagszóróként. 
És most... csak azt kérem: emlékezzetek rám úgy, mint aki
megpróbálta. 
Próbált szeretni, élni, nevetni. 
Próbált boldog lenni. 
A csillagok lehullanak... de egy pillanatra... ragyognak. 

(A fények elhalványulnak. Egyetlen reflektor világítja meg a tükröt – üresen.) 
(A háttérben halk zene szól. A vetítőn: "Norma Jeane Mortenson – 1926–1962") 
 
Vége 

Források: Norman Maile – Marylin
Charles Castillo – A rivaldafény árnyékában
Matt Khan – Mindent a szeretetért
Anthony Summers - Istennő