Új stabat mater
Új stabat mater
Viszi a sodródás
és a madár röpte
messze-messze lebben
s
itt marad örökre
az álmokban szörnyek
rút többarcú lények
karmaikat nyújtva
vaksin feketéllnek
a
kehely újat nem ígér
zubogó lázban forr a vér
üres szív, lélek, kéz riaszt
miért kell tűrni, megélni azt,
hogy
elvész minden, jaj, elég,
s elfordul tőled a víz, az ég,
a halál köröz már messze fenn;
s elmúlik ahogyan megjelent
amire azt hitted, megmarad,
végleg, hisz belőled fakad.
Pedig te
véredet adtad, húsodat adtad,
majd ragyogó éveket,
erődet adtad, csontjaid adtad,
míg óvtál egy életet;
belőled kiszakított testet
kivel eljött az új kezdet.
Lásd,
a bástyák mind ledőlnek
s ami dolga van egy nőnek,
elvégezted. És csak halkan
mondod, nem vagy halhatatlan
elé mentél ezer éjnek
ébren tartott sírás, ének,
de már vége, vége már,
isteni adomány-, lét lejár,
bordáid: sziklák, csontjaid
szúrós tövisek, izmaid
áttetsző bőr alatt ránganak,
szemeid áradó tavak.
A ház rég üres kaloda
vaksi minden ablaka
csúszós fényben csönd lobog
ködfoszlányként lóg a szmog
gúnyosan suttog a szél:
“nincs már, aki hazatér,
nélküle múlik a nap,”
s téged újra rajtakap
a kelő Hold a hegy felett,
régi érintéseket,
ezer múlt csodát idéz,
mit lát a szív, titkol az ész.
Szólsz hát:
hol vagy, gyermekem?
Nincs már kincsem, nincs nevem.
A szívemben vaksötét,
kinek mondhatnék mesét,
mint
fára feszült krisztusom,
a kínt, a fájdalmat szokom,
megfőzöm a vacsorát,
s kérdezem, hogyan tovább,
piros léptű hajnalon
árnyak csüngnek a falon,
kezemben kétélű kés,
itt felejtés, ott szenvedés,
hol van az út, hol a dallam?
Csak hideg van, csak vihar van,
sírás feszíti a torkom,
egyedül kell bandukolnom,
bár velem lép minden ős,
lehetnék nyugodt, erős,
ha egyszerre történik minden,
istenem,
átjáró nincsen?
A csodálat rég elmarad.
Gyógyuló seb mind felszakad.
Szíved dobban, lüktet egyre
nem figyelmeztetett a csendre
senki
s feletted gyász lebeg,
porfinom elmúlás szendereg.