Zaciba vágva
Zaciba vágva
A helyiség pont olyan volt, mint a filmeken. Szűk kis előtér egy székkel, meg kis ablak
középen a gipszkarton falon, előtte sűrű, erős vasráccsal, ami elválasztotta az ügyfélteret a
raktártól. Mögötte egy kis ember, vastag pápaszemmel és összeszorított szájjal. A csengőre
felkapta a fejét. „Már megint valaki a vérét akarja szívni. Idehozza mindenki az ócska vackait
és elvárja, hogy a nehezen összegereblyézett pénzét adja érte. Persze az értéke háromszorosát.
De akkor hol marad ő? Neki is meg kell élnie, és az élet ma már nagyon drága!”
– Mit akar? – szólt rá meglehetősen mogorván a belépő férfire, aki kissé meg is hökkent a
stíluson. A szolgáltató szektortól nem ezt szokta meg, de hamar túltette magát rajta, mert itt
bizony fordítva működik minden. Ő adja az árut és kapja a pénzt, és kérem, az diktál, aki
fizet!
– Ezt hoztam – tol be a résen egy kis dobozkát. – Mennyit ad érte?
A becsüsnek felszaladt a szemöldöke, és egy pillanatra úgy nézett ki, mint a horgász, amikor
megbillen az úszó és valami kolosszális nagy halat képzel a zsinór végére. Aztán, mikor
levette a fedelét, olyan gyorsan pattant vissza az arca a korábbi mogorva állapotába, hogy az
ügyfél meg volt győződve róla, hogy csak képzelte az egészet. A fogai között egy „már
megint” szűrődött át. Visszatette a tetejét, és egy ujjal odatolta a fickó elé, majd a kezét
beletörölte a kötött pulóverjébe, ami teljesen felesleges mozdulat volt, mert a doboz jóval
tisztább volt a ruhájánál, de ez, a koreográfia része volt, mint minden más is, ami
elbizonytalanította az ügyfelet.
– Nem veszek át semmilyen kritikai szemléletet, főleg nem használtat. Még az újat sem
lehet eladni.
Az ügyfélen látszottik az őszinte meglepődés.
– De kérem, nézze meg. Nagyon ritkán használtam, akkor is csak fél-fél órára a
választásokon – tolta vissza, már ő is egy ujjalújjal, az ablakon belülre a dobozt. – Az asszony
két napig kereste, olyan régen el lett téve. Simán eladhatja újként is.
A zacis, az ablak túlfeléről, mint valami gonosz kis gorgó, összehúzott szemöldökkel
vizsgálgatta a férfit.
– És ha nem tudom eladni?
A férfi érezte, hogy az zsugori manó kicsit megingott, és talán túladhat rajta.
– Ha nem tudja eladni, négy év múlva visszaveszem. Írhatunk róla szerződést is.
Az ablak mögül hörgésbe, majd köhögésbe fulladó kacagás hallatszott.
– Ugyan, hol lesz már maga akkor...
– Gyerekkorom óta itt lakok a szomszéd utcában, higgye el, ha esélyem lenne elköltözni,
eszem ágában se lett volna ide bejönni.
A becsüs ismét leemelte a fedelet, megnyújtott arccal a szemüregébe csípte az órás nagyítót,
majd ismét összeszorított, legörbült szájjal elkezdte tanulmányozni a doboz tartalmát.
– Szó, ami szó, tényleg szép állapotban van.
– Ugye, mondtam! – húzta ki magát az ügyfél. – Nyugodtan vegye ki a dobozból!
A becsüs kihúzta a fiókot, kivett belőle egy csipeszt, majd felcsípve az árut a fény felé
tartotta.
– Majdnem teljesen hibátlan!
– Majdnem?!? – hökkent meg a fickó.
– Nézze – mutatott az egyik részére egy ceruzaheggyel a zacis. – Ott van egy kis repedés,
meg némi kopás.
Néhány másodperc csönd kerekedett, a fickó nem hajolt közelebb, hogy megnézze, csak
lehajtotta a fejét, majd megszólalt: – Ja igen! Az! Tudja még gyerekként az énekórán rossz
ütemben énekeltem az „Ááprilis négyről, szóljon az ének”-et és a tanár büntetésből ezzel verte
a padon a ritmust. Emlékszem, – mélázott el távolba vesző szemekkel –, százszor kellett
leírnom, hogy „Kádár János, Losonci Pál, és Lázár György népünk megmentői az imperialista
nyugat mocskától”, meg hogy „nem leszünk a nyugati tőke rabszolgája”.
– Jah, – szólt közbe a tulaj, csak hogy kizökkentse a nosztalgiából, utálta a személyes
érzelgősködést, az sosem használ az üzletnek, megerősíti az ügyfél kötődését az áruhoz.
– Más idők voltak! De valóban, a korához képest szépen megőrizte! Ahogy látom, még ki is
polírozta.
– Igen, tudja legalább tizenhat éve elő sem vettem, kissé megfakult, de most úgy éreztem,
használnom kell, tudja, ez a tavaszi forradalmi hangulat..., úgyhogy a modellező gépemmel
felpolíroztam kicsit.
– Ügyes munka – bólintott a becsüs, – de sajnos nem tudom átvenni! – tette vissza a
dobozba a lámpafényben megcsillanó kritikai szemléletet, majd rátette a tetőt és kitolta az
ablak túloldalára.
– Ne legyen ilyen szívtelen! Az asszony megmondta, hogy nem hajlandó megint 16 évig
rakosgatni. Itt meg legalább biztos helyen lenne. Meg aztán – próbálkozott be a fickó – valami
törvény is van rá, hogy köteles átvenni megőrzésre, nem?
– Jaj, uram – emelte fel a hangját a zacis –, ugyan ki tartatná azt már be! Úgyis megszünteti
ez az új éra. Legalábbis nagyon remélem, mert már nem csak a hócipőm, hanem a raktáram is
tele van a leadott kritikai szemléletekkel.
– Szóval akkor semmiképp sem veszi át? – mondta megadóan az ügyfél.
– Nézze, ez magának sokkal többet ér, mint amit adnék érte. Használja inkább!
– De hát négy év múlva azt sem fogom tudni, megint hova tettem!
– Hát ne négy évenként használja, hanem rendszeresen! – vágta rá a becsüs. – A kutatások
szerint a napi használata csökkenti a szorongást, megszünteti az átvertség érzést, önbizalmat
ad, és még a levegő cirkulációját is elősegíti a tüdőben. Hosszú távon meg egyszerűen
nélkülözhetetlen a demokráciában, mármint, ha az ember előre akar menni és nem hátra.