A lukban

Írta: Szecsődy Péter


Közzétéve 7 hónapja

Megtekintések száma: 263



A lukban

Egy lukba estem. Mély volt, meredek, kezem-lábam törtem, amikor puffantam a fenekén.
Segítségért kiáltoztam. Felnéztem a nagy, kerek nyílásra, amin túl ott volt a világ, amihez nemrég tartoztam, s könnyek csorogtak a szememből.
- Drágám! Megütötted magad? - hajolt tíz méterrel fölém valaki. Ismerős volt a hangja. Kicsit vonzott, nagyon taszított, ha az volt, akire gondoltam.
- Igen!
- Szörnyű! Ugye nagyon nagy szükséged van rám?
- Hát jó lenne, ha valaki segítene.
- Várjál, jövök! - azzal ugrott. Nagyot csattant. Rengeteg idő múlva másik sziluett jelent meg a luk peremén.
- Hahó! Van itt valaki?
- Csupán egy hulla meg egy nyomorék, nem is érdemes fáradni miattuk.
- Akkor jó. Már azt hittem, valami baj van - mondta, azzal eltűnt.
A karom és a lábam lassan összeforrt. Torzan, de legalább mozogni tudtam. Az oszló tetemből táplálkoztam, s áldottam a nők önfeláldozását. Már nem számoltam, hányszor vetettek rám árnyékot azok, akik megkérdezték, mit tehetnek értem, aztán elrohantak segítségért, hogy többé ne térjenek vissza. Lassan eldurvultam. Csótányokat fogtam vacsorára, az izzadó falat nyaltam, ha megszomjaztam. Néha azt gondoltam, odafönt már nincs is világ, csak egy lidérc űz velem tréfát sok alakban.
Egyszer jött egy, aki más volt, mint a többi. Másképp is érkezett: ritmikus kopogás kísérte, a zene őse, s gerince. Megszerettem. Elmondtam neki a lidércet. Azt mondta, ő is ilyesmit
képzelne a helyemben.
- Az a baj, hogy könnyű téged elfelejteni. Dobj föl nekem valamit, mondjuk a jobbszemed, az majd látni fog, s emlékeztet, hogy tegyek érted valamit!
Kiakasztottam a szememet. Hosszúra nőtt körmömmel lecsipkedtem mindent, ami összekötötte a fejemmel, és feldobtam neki. Ügyesen elkapta, biccentett, aztán két tárgyat dobott le. Az egyik kicsi volt. Ahogy mellém esett, ezernyi apró darabbá fröccsent, egy szilánkja megvérezte az arcomat. A másik egy bot volt. Fehér.