Az a 180 fok
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 4 napja
Megtekintések száma: 16
Az a 180 fok
Állítólag a jövő és a múlt is folyamatosan változik. Valahogy úgy, és talán pont annyira, mint maga az ember. Persze ő ebből az egészből nem is fog fel semmit, pedig, ha tudná, hogy valójában csak az elméjében létezik mindez, és ezt a szervét a legkönnyebb irányítania. Csakhogy még ott van a lélek is. Ki tudná elviselni a két ellentétes felének szakadatlan háborúját? A logika rideg magányának és az érzelmek lángjainak folytonos vetélkedését. Igen, a lelkén nem tudott uralkodni! Gonosz egy démon, aki hol tűzbe, hol vízbe vetette, és a megváltó messze volt. Át kellett volna kelnie a hegyeken és óceánokon, hogy körbe érve a földgolyón, végre megtalálja, pont egy lépéssel a hely mögött, ahol kezdetben állt. De ki az, aki csak úgy egyszerűen megfordul egy megváltás miatt?
Nem tudta elfogadni, hogy ilyen egyszerű legyen. Neki szenvedni kell! Neki vérrel és verítékkel kell kiharcolnia az uralmat a démonja felett. Különben mi lenne az önbecsülésével?
Mi lenne a torzóvá vert büszkeségével?
Az idő nem segített semmit neki. Pedig több évtized telt el, már senkit nem érdekelt az eset.
Igaz, valószínű az után is csak legyintettek volna rá, amikor elmondta a tartótisztnek, hogy Vrázsovicséknak van egy rádiójuk. Nyugatról! Egész biztosan fogja a „szabadeurópát” is. A tiszt elővette a noteszét és beleírta a dátum után, hogy Kovács egy idióta, teljesen használhatatlan, de ezt ő nem láthatta, így volt alapja a lelkének ahhoz, hogy mint egy csöpögő csap, folyamatosan piszkálja, kínozza.
A tömbben elterjedt, hogy a házmester szerelmes a szép Vrázsovicsnéba, hiszen, ha épp nem sikerül elkerülnie, a földre szegezett szemmel beszél csak vele.
A férj nem tudta zsebre tenni a dolgot. A cégnél egészen a helyettes vezérigazgatóságig vitte, így az ezzel járó állandó készenlét és kiszámíthatatlan időbeosztás miatti sok távollétnek tudta be felesége hűtlenségét. Na, de pont a házmesterrel!?
…
Hiába költöztek el Vrázsovicsék, hiába teltek el évtizedek, Kovácsnál a csap még mindig csöpögött.
A minap épp az okmányirodában ácsorgott a sorszámmal a kezében, mikor a váróba belépett Vrázsovicsné. Ő Egyből felismerte a házmestert, és a sorszámhúzás után odalépett mellé.
Kovács a járólapon új sérüléseket fedezett fel, mikor a nő megszólította.
– Üdvözlöm Kovács úr, hogy van? Azóta nem láttam magát, hogy elköltöztünk a lakásból a volt férjemmel.
– Volt? - kérdezte meglepődve Kovács, és először sok-sok év után felnézett a nőre.
– Géza nem tudta elviselni a "hűtlenségemet" és beadta a válópert. Azt azonban ma sem értem, maga miért nem próbált sosem közeledni hozzám, pedig az egész tömb rólunk sutyorgott.
– De hát én nem... soha nem is gondoltam volna rá... csak... – hebegett Kovács.
– Ne szabadkozzon János! – legyintett Vrázsovicsné. – Mindenki tudott róla. Soha nem mert a szemembe nézni, amikor épp nem sikerült elinalnia előlem.
– De hát én nem is azért... – szakadt ki Kovácsból!
– Neeem? – nyúlt meg Vrázsovicsné arca.
Kovácsból egy hatalmas sóhaj után kiszakadt a borzalmas titok:
– Tudja, akkoriban, mint minden házmestert... engem is... a pártbizottsághoz, és ... ott volt a rádiójuk... nyugati frekvenciatartomány... és én... szóval... jelentettem – pirult bele Kovács a mondatba.
A szép volt Vrázsovicsné szűnni nem akaró nevetése betöltötte a várót. Az emberek fásult arcán megjelent egy apró mosoly, és könnyed tavaszi szellő töltötte meg az előbb még áporodott levegőjű termet.
Csak egyedül Kovács arcán ült értetlenség.
– Azt a férjem a pártbizottságtól kapta, azért, hogy hasonlót kell gyártaniuk – szünetelt egy pillanatra a gyöngyöző kacagás.
Kovács így mégis csak utolérte a megváltást, persze csak azért, mert az megfordult és elé sietett… majd elment mellette.
Egy percre, de csak egy percre érezte is azt a légies könnyedséget, ami a bűneiktől megszabadultak sajátja, majd a könyörtelen logika, ami eddig barátjaként védte, aggatta vissza rá a terheket:
„– Az árulás nem a következmény szülöttje, hanem fordítva. Az árulás akkor is árulás, ha semmi sem történik miatta!”
Kovács továbbra sem tudott mosolyogni. Talán a járólap repedései szomorították el. Még mindig nem vette észre, hogy a megváltáshoz csupán meg kellene fordulnia.