Macska a kapualjban
Macska a kapualjban
A kis szürke szőrgombóc pontosan ott kuporgott, ahol tavaly ilyenkor a hajléktalan; reszketett, és gyenge hangon valami rekedt nyávogás félét próbált kipréselni magából. Az utca kihalt volt ezen a késő délelőtti órán.
Kegyetlen hideggel érkezett a január. Madár bácsi káromkodva szórta fel immár másodszorra is a ház előtt az utat, de így is csak csúszkálva lehetett közlekedni. Aminek a gyerekek ugyan nagyon örültek, mert csodálatos sikonkát alakítottak ki a kapu alatt, de Madár bácsi nem tudott velük örülni. Morogva, félhangosan káromkodva dolgozott. Amikor felpillantott, Gábris nénit pillantotta meg, ahogy gurulós cekkerével egyensúlyozott át egy kisebb hóbuckán. Gyorsan kapta szerszámait az öregember, és beviharzott a kapun. Majd még az hiányzik, hogy ez a fecsegő, ostoba vénasszony is szóval tartsa, és ezzel megkoronázza amúgy is pocsék hangulatát, durrogott magában, amíg hangos döndüléssel bevágódott mögötte a nehéz vaskapu.
Gábris néni eközben odaért, és megpillantotta a némán reszkető kis állatot.
- Szegény, kicsi jószág, te meg honnan csavarogtál el? - kérdezte szánakozva. – Várj csak, hozok neked meleg tejecskét, meg valami takarót. Ne mozdulj, sietek! – kiáltotta. Türelmetlenül csengette a liftet, és lendületesen, egy mozdulattal már lódította is be a teli bevásárló kocsit.
Hiába a lift, kifulladva állt meg ajtaja előtt. A régi, megszokott mozdulattal, akkurátusan törölte meg csizmáját, csak valamivel talán sietősebben. Gábris néninek eszébe jutott, hogy amikor a hajléktalant elvitték tavaly januárban, ő eltette azt a műanyag tálkát, amiben enni vitt neki; majd most jó lesz a macskának.
Ahogy ott kotorászott, keze valami puhát ért; egy ócska takaró! Hiszen ez is a hajléktalan után maradt meg, amikor félig megfagyva lelték egy reggel, és érte jöttek a mentők. Ez is jó lesz a cicának! Azóta kimosta, és ide, a gardrób aljába rejtette el. Vagy csak le akarta vinni neki? Kezében a foszladozó anyagú takaróval megállt az előszobában, és az ásítozó gardróbszekrény ajtaját nézte tűnődve. De bárhogy is erőlködött, sehogy sem tudta azt a tavalyi, januári napot felidézni. Megszagolta a takarót, de annak nem volt semmi szaga sem, azaz szekrény szaga volt. Arra még határozottan emlékezett, hogy paradicsomos káposztát vitt az utolsó napon a hajléktalannak, és a férfi alig hallható, rekedtes hangon köszönte meg, de nem evett belőle.
Hiába mondogatta folyton Madár bácsi, hogy ez a csöves csak koszt és piszkot hord a ház elé, soha nem volt ott több szemét, mint egyébkor. Mikor aztán rosszul lett a férfi a kapualjban, és mentőt kellett hívni hozzá, Gábris nénit kérték meg a ház lakói – mivel az első emeleten lakott -, hogy hozzon le egy takarót, amíg megjön a segítség. Sehogy sem tudta felidézni, hogy akkor levitte-e ezt a takarót, vagy csak akarta. Valahogy folyton a kis műanyag tál és benne a paradicsomos káposzta kúszott a szemei elé, ahogy azt a napot próbálta felidézni.
Az ajtóhoz készítette a takarót és a tálat.
Delet harangoztak.
Hirtelen feleszmélt. Ebédidő van! Felvidult, és ment kezet mosni. Bekapcsolta a rádiót. A déli híreket hallgatva melegítette a tűzhelyen az ebédjét, s míg kavargatta a főzeléket, apró bólintásokkal kísérte a bemondó közléseit. Kis falatokban eszegette az ételt. Amikor elkészült, elmosogatott, kiteregette a konyharuhát. Kávét melegített, aztán ledőlt egy kis csendespihenőre.
Elégedetten és kipihenten ébredt fel délutáni szunyókálásából.
Ahogy az előszobán át igyekezett a fürdő felé, valamiben megbotlott. Hirtelen fölocsúdott. A takaró és a műanyag edényke! A kismacska!
Villámgyorsan öltözni kezdett, sálját már a lépcsőházban tekerte a nyaka köré. A kétségbeesés földöntúli erővel töltötte el: szinte magától nyílt ki nekiütődő kezeitől a nehéz vaskapu. A kismacska még mindig ott feküdt a kapualjban. Már nem reszketett, és nem is mozdult.
Gábris néni szemeit elöntötték a könnyek, ahogy a hideg és dermedt kis testhez ért; hát persze, hogy a hajléktalannak sem vitte le a takarót…